Kínai Buddhizmus

Kínai Buddhizmus - 《汉传佛教》

❀ ❀ ❀

Előszó

A történelem kezdetétől az emberek erejük és bölcsességük határainak kitolására törekszenek, és az abszolút erő, abszolút bölcsesség elérésére vágynak. Kínában a Chan szerzetesek harcművészetekkel igyekeztek elérni ezt. A harcművészetben a Chan alapjaiban vizsgálja az etika, a vallás és a filozófia közötti kapcsolatot. Lényege az énség megbékélése és megfékezése. Módszere vagy tanítása, mely lehetővé teszi, hogy tökéletesen megértsd tudatod természetét és saját magad. Ázsiában ez vált a legfőbb erkölccsé és az összes vallás és filozófia lényegévé. Ahhoz, hogy a harcművészetek gyakorlása közben nagyobb hatékonyságot érj el, meg kell tanulni a tudat irányítását. Összpontosítani kell az energiáid az adott technikára, illetve az alkotókészséged is folyamatosan edzeni kell annak érdekében, hogy minél pontosabban gyakorolj. Az autentikus harcművészetek lényege, hogy behatoljunk a jelenségekbe, ne csak elhaladjk mellettük. A Chan és a harcművészetek gyakorlásakor egyaránt a kilégzésre a legfontosabb koncentrálni. Így a test alsó részeihez és a gerincoszlophoz is eljut az energia, ez friss erőhöz juttat, s megszünteti a test feszültségét. A meditációt (dhyna - Chan) nem lehet "félgőzzel" csinálni, a testtartásra és a légzésre maradéktalanul kell összpontosítani. A tudat és a test, a szellem és a testhelyzet közötti összekötő láncszem a lélegzet. Ez válik Qi-vé (energiaforrássá). A meditációban (vagy a Nei Gong gyakorlatokban) a testhelyzet által lehet egyensúlyba hozni a tudatot és a lélegzést; de küzdelem közben az erőteljes fizikai aktivitás miatt nehéz egyenletesen lélegezni. Amikor valaki elkezd meditálni, természetes, hogy sok nehézséggel találja magát szemben. Később azonban könnyedén egyensúlyba kerül a helyes testtartás, a tudatállapot és a lélegzés. Eleinte tudatosan, türelemmel kell a testtartáson javítani, erőfeszítést kell tenni, hogy kihúzzuk a nyakunkat, és szándékosan a kilégzésre koncentráljunk. A meditáció a Chan-ban cél nélküli és haszonra nem törekvő. Mint ahogy azzal sem szükséges foglalkozni, hogy a lándzsa hol fog a földbe fúródni. Csupán koncentrálni kell. A kínai lándzsa elhajítása sok energiát igényelt. Ha közben személyes tudatosságunkkal az eredményre gondolunk, akkor képtelenek vagyunk koncentrálni, és az összes energiánkat sem tudjuk felszabadítani. Ha azonban egyszerűen megtesszük az erőfeszítést, akkor az eredmény azonnal, öntudatlanul, természetesen megjelenik. Az Chan-ban az öntudatlan gyakorlás jobb a tudatos gyakorlásnál. Amikor az ember elkezd csendben ülni és fáj a lába vagy a háta, gondolkodni kezd azon, hogy jó vagy rossz a testtartása, hogy az állát be kell húznia, nyakának hátsó részét ki kell nyújtania, farával lefelé kell nyomnia a párnát és a kilégzésre kell összpontosítania. Később megfeledkezik mindenről, mert mindez tudatosság nélkül megy végbe. S ez egy nagyon fontos szellemi állapot.

... csak gondolom, hogy Te is harcművészetet gyakorolsz. Ha így van, akkor a jobb megértés és minőségi gyakorlás érdekében ismerd meg a minden stílus mögött meghúzódó szellemi hátteret, a Buddhizmust.

Bevezetés

A kínai buddhizmus (han kínai buddhizmus) rendkívül előkelő és jelentős szerepet játszott a buddhizmus története során, első sorban Kelet-Ázsiában. A mintegy kétezer év alatt abuddhista ideák és gyakorlatok sokféleképpen formálták a kínai kultúrát, köztük aművészetet, a politikát, az irodalmat, a filozófiát, az orvoslást és a tárgyi kultúrát. Különböző elméletek léteznek a buddhizmus megjelenésének időpontjáról és érkezésének mikéntjéről. Annyi ismeretes, hogy Kína hagyományos uralkodó politikai-vallási rendszere akonfucianizmus volt, központjában az uralkodóval, aki égi mandátumot (tianming 天命) birtokolva kormányzott. A nagy konfuciánus uralkodók bukása mellett a vallási taoizmusmozgalma is segítette az idegen földről érkező buddhizmus kínai elterjedését, amely felszínes összehasonlításban emlékeztetett a buddhista filozófiára. A buddhizmus legelőször az első században érkezett Kínába a Han-dinasztia idején, indiai hittérítőkön keresztül. Onnantól kezdve a buddhizmus jelentős szerepet játszott a kínai történelemben egészen a modern korig. Hatalmas mennyiségű indiai buddhista szövegetfordítottak le kínai nyelvre, amelyeket később kiegészítettek olyan szövegekkel, amelyek már Kínában íródtak. Így jött létre a nyomtatott kínai buddhista kánon, amely nagy hatással volt az egész kelet-ázsiai kulturális légkörre, többek között Korea, Japán, a Rjúkjú-szigetekés Vietnam területén. Az India és Nepál területéről származó vallás, filozófia és tudomány hozzájárult a kínai irodalom és a kínai nyelv fejlődéséhez egyaránt. A kínai buddhisták számát rendkívül nehéz megbecsülni. Az amerikai PEW kutatóközpont szerint a lakosság több mint 18%-a tekinthető buddhistának (2015). Az egymásnak ellentmondó adatok ellenére világosan látszik, hogy az enyhülő politikai légkör kedvez a spiritualitás újbóli megjelenésének. Az országban ma már újból több mint 28 000 buddhista kolostor és 16 000 templom működik, amelyekben a szerzetesek és apácák száma megközelíti a negyedmilliót.

életkép

Története

Kínában a buddhizmus kezdetben évszázadokon át nehezen lépett ki a taoizmus árnyékából. A kínaiak szemében Buddha személye hasonlatos volt a taoista istenségekhez, ezért a buddhista hitet a taoista hit részeként fogadták el. Valószínűleg emiatt nem említik meg külön a dinasztikus történelmi munkák a buddhizmust. A két vallás azonosításához több tényező is hozzájárult. Mindkettő tartózkodott az állatáldozat bemutatástól szertartásaikban, mindkettőnél hangsúlyos volt a koncentráció és a meditáció, valamint egymáshoz hasonlóan kerülték bizonyos ételek fogyasztását. A buddhisták az újjászületésekvégtelen körforgását hirdették (samsara), a taoisták pedig a Nagy Tisztaság égi birodalmában történő halhatatlanság elérésében hittek. A buddhizmus számára előnyt jelentettek a két filozófia közötti felszínes hasonlóságok, ugyanis a kínaiak alapvetően kétkedően és ellenségesen tekintettek minden külföldről érkező dologra.

Tudósok generációkon keresztül vitatkoztak azon, hogy a buddhista hittérítők a Han-kori Kínát legelőször tengeri vagy szárazföldi úton (a selyemúton) érték-e el. A tengeri út elmélete szerint (például Liang Qichao (梁啟超; 1873–1929) vagy Paul Pelliot) a buddhizmust legelőször Kína déli részén gyakorolták, a Jangce és a Huai-folyó régiójában, ahol Liu Ying (劉英) herceg (a mai Jiangxu) i. sz. 65-ben egyszerre hódolt a Sárga Császár, Laozi és Gautama Buddha előtt. A szárazföldi elmélet szerint Tang Yongtong a buddhizmus Kína nyugati részéről, a han fővárosból, Luoyangból (a mai Henan) terjedt keletre a kusánok területén keresztül. A han császár alapította meg 68-ban a Fehér Ló templomot. Rong Xinjiang a pekingi egyetem történelem professzora az új multidiszciplináris felfedezések és kutatások alapján (például agandhárai buddhista szövegek elemzésével) a következőket mondta: „Hiányoznak a meggyőző és alátámasztó bizonyítékok ahhoz a nézethez, miszerint a buddhizmus tengeri úton jutott volna el Kínába. Ráadásul az érvek sem elég szilárdak. A rendelkezésre álló történelmi szövegek és az 1980-as évek óta felfedezett régészeti, ikonográfiai anyagok alapján, első sorban a nemrégiben Afganisztánban megtalált első századi buddhista kéziratok alapján, a legvalószínűbb az az elmélet, amely szerint a buddhizmus Észak-India felől érkezett Kínába szárazföldi úton. Kína területén a buddhizmus összeolvadt a korai taoizmussal és a kínai hagyományos ezoterikus művészetekkel...”

A történelmi források bizonysága szerint a Han-korban három központja volt a buddhizmusnak: Pengcheng (ma Xuzhou), Luoyang és Tonkin (ma Vietnam része). Pengchengben hatalmas buddhista templomot építettek, amely mellett felállítottak egy háromezer ember befogadására alkalmas építményt is. Luoyangban a császári palotában oltárt emeltek Buddha tiszteletére. A régi kínai irodalom népi elbeszélései a buddhizmus kínai elterjedéséről népszerű legendákat hoztak létre. Ezek közül a legnépszerűbb történetben Ming-ti császár (i. sz. 58–75) kiemelkedően járult hozzá a buddhista tanítások terjesztésében. A legelső feljegyzések (3-5. század) a Mouzi lihuolun (牟子理惑論) című buddhista szövegben találhatók: „Réges-rég Ming császár álmában látott egy istent, akinek a teste fénylően sugárzott és a palotája előtt repdesett. Ez az álom rendkívül fellelkesítette. A következő napon megkérdezte hivatalnokaitól: „Melyik isten ez?” Fu Ji (Fu Yi) tudós a következőt felelte: „Azt hallottuk, hogy Indiában egy ember, akit Buddhának neveznek, elérte a tao szintet; képes repülni az égen, a teste napfényként ragyog. Csak ez lehet az az isten”.

A császár ezután követeket küldött Dél-Indiába, hogy Buddha tanításai felől érdeklődjenek. A Kínába ilyen módon eljutó buddhista szövegekről úgy tartják, hogy egy fehér ló hátán érkeztek. Erről kapta a nevét később a Fehér Ló templom. A legenda szerint a küldöttek két indiai szerzetessel, Dharmaraksa és Kásjapa Mátanga, és a Szútra negyvenkét fejezetben Sishier zhang jing (四十二章經) című művel tértek vissza. A történet azonban ellentmondásokba ütközik és a források sem egyeznek meg a küldöttség indításának és visszatérésének időpontjában.

Annak ellenére, hogy a Tunhuang (Dunhuang) melletti Mokao-barlangokban található falfestmények közül az egyik 8. századi freskó Han Wudi császárt (i. e. 141–87 körül) ábrázolja, amint egy arany ember szobrai előtt mutat be áldozatot („egy nomád népek elleni hadjárat után egy han hadvezér arany szobrokkal tért vissza az i. e. 121-ben”), sem a A történetíró feljegyzései, sem a Han shu nem említi az arany buddhista szobrokat. A különböző indiai nyelvekről kínai nyelvre lefordított buddhista kéziratok legelső dokumentált fordításai 148-ból valók, amikor An Shigao (安世高) ellátogatott Kínába. A pártus hercegből lett szerzetes közbenjárásával buddhista templomok épültek Luoyang városban és buddhista szövegeket fordítottak kínaira. Ez bizonyítja a Közép-Ázsiából érkező buddhista hittérítő hullámot, amely évszázadokig tartott. An Shigao a húsz évig tartó kínai tartózkodása során az alapvető tanításokról, a meditációról és az Abhidharmáról fordított szövegeket. A korábbi katalógusok harmincöt, a későbbiek már kilencven művet tulajdonítanak neki. Az An Shigao segítőjeként dolgozó An Xuan (安玄) egy a bodhiszattva ösvénnyel kapcsolatos korai mahájána buddhista szöveget fordított le kínaira.

Kínában a mahájána buddhizmus tanításait legelőször a szkíta származású Lókakséma Zhiloujiachen (支婁迦讖) terjesztette, aki az ősi buddhista királyságból, Gandhárából érkezett. Lókakséma fontos mahájána szútrákat fordított le, mint például az Astaszáhaszriká Pradzsnápáramitá-szútra, illetve ma ritkának számító, korai szövegeket is átültetett kínai nyelvre a szamádhival és azAksobhja Buddhán való vizualizációs meditációval kapcsolatban. A tőle származó fordítások sokat árulnak el a mahájána buddhizmus korai időszakáról. Ezek a szövegek gyakran fektetnek nagy hangsúlyt aszkéta gyakorlatokra, az erdei életre és a meditációs elmélyedés állapotainak elsajátítására: „Paul Harrison megvizsgált néhány szöveget, amelyek vitathatatlanul a legkorábbi mahájána szútrák közül valók. Ezeket a második század második felében fordította az indo-szkíta származású Lókakséma. Harrison kiemeli a Lókakséma által fordított szútrák, aszkéta gyakorlatok, az erdei élet és a meditációs állapotok („szamádhi”) iránti lelkesedését. Úgy tűnik, hogy a meditáció és a meditációs állapotok központi jelentőségűek voltak a korai mahájána buddhizmusban, bizonyára a spirituális hatékonyságuk miatt, valamint amiatt, mert ezeken keresztül hozzáférhettek bizonyos friss kinyilatkoztatásokhoz és inspirációkhoz.”

Az általánosan elfogadott nézet szerint a 4. századig a kínai emberek nem álltak be szerzetesnek (bhikkhu), többek között azért sem, mert a császárok csak a külföldieknek engedték meg, hogy templomokat építsenek és csatlakozzanak a szerzetesrendhez. A kínaiak szemében Buddha nem sokban különbözött a taoista istenektől és a buddhista hitet a taoista hit részeként fogták fel. Valószínűleg ezért nem említik meg a dinasztikus történelmi munkák sem a buddhizmust külön. Több okból is azonosították a két vallást. Amellett, hogy a külső hasonlóságok elrejtették a tanítások különbözőségét, mindkettőben kerülték az állatáldozatot, fontosnak tartották a koncentrációt és a meditációt, a légző gyakorlatokat, és korlátokat szabtak bizonyos ételek fogyasztásának is. A buddhisták a szamszárában történő folytonos újjászületést hirdették, a taoisták úgy hitték, hogy a Keleti Tengerben rejtőzik a halhatatlanok földje, s a Nagy Tisztaság égi birodalmában remélték elérni a halhatatlanságot. Ezek a hasonlóságok természetesen előnyösek voltak a buddhizmus számára, ugyanis tanításai könnyebben találtak nyitott fülekre a kínaiak között. Ez fontos tényező akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kínaiak előítélettel viseltettek bármiféle „barbár” dologgal szemben. A kínai buddhizmus korai időszakában az indiai korai buddhista iskolákat tekintették fontosnak és ezeknek a szövegeit tanulmányozták. Ezek közé az iskolák közé tartozott a dharmaguptaka, a mahísászaka, a kásjapíja, a szarvásztiváda és amahászánghika. A dharmaguptaka hívei mindegyik más szektánál több erőfeszítést tett, hogy a buddhizmust Indián kívülre is eljuttassa. Így jutott el a buddhizmus Iránba, Közép-Ázsiába és Kínába. Emiatt azokban az országokban, ahol Kínától vették át a buddhizmust, szintén a dharmaguptaka vinaját és szerzetesi örökösödési vonalat (bhikkhuk és bhikkhunik) vették át. A. K. Warder professzor szerint ezekben a kelet-ázsiai országokban úgy tekinthetjük, hogy valamelyest a dharmaguptaka szekta maradt fent a jelenkorig. Továbbá Warder kifejti azt is, hogy a korai időszakban a dharmaguptaka alapozta meg a buddhizmust Kínában: „Legelőször a dharmaguptaka szerzetesek alapítottak létesítményeket Közép-Ázsiában. Úgy tűnik, hogy hatalmas körutazásokat tettek a kereskedelmi útvonalakon Aparánta régiótól Iránba, valamint Oddijána (a Szuvasztu-völgy, Gandhárától északra) területére. Miután egészen a Pártus Birodalomig eljutottak, követték a selyemutat - Ázsia kelet-nyugati tengelyét - keleti irányba Közép-Ázsián át Kínába, ahol sikeresen megalapították a buddhizmust a 2-3. század környékén. Minden bizonnyal a mahísászaka és a kásjapíja iskolák őket követték Ázsián át Kínába. [...] A kínai buddhizmus korábbi időszakában a dharmaguptaka volt a legbefolyásosabb iskola és később is ennek az iskolának a fegyelmi szabályzata (vinaja) maradt érvényben.”

Hat dinasztia (220–589)

Kezdetben több nehézséggel kellett megküzdenie a buddhizmusnak Kínában. Úgy tűnt, hogy a szerzetesség koncepciója és a közösségi élettől való elfordulás ellentmond a kínai társadalomban kialakult régi normáknak és szokásoknak. Voltak olyan vélemények, hogy a buddhizmus ártalmas lehet a kormányzásra, a buddhista kolostorok semennyit nem járulnak hozzá a kínai gazdaság fejlődéséhez, vagy, hogy a buddhizmus barbár és érdemtelen a kínai kulturális hagyományokhoz. Ugyanakkor a buddhizmust gyakran társították a taoizmus aszkéta meditációs hagyományaihoz. Emiatt egy koncepciópárosításos módszert használtak a korai indiai fordítók, hogy a taoista világnézethez és a terminológiához párosítsák a meglévő buddhista ideákat. A buddhizmus tetszett a kínai értelmiségnek és az elitnek mert az remek alternatívát nyújtott a konfuciánusok és a taoisták számára. Az előbbiek azonosulni tudtak a buddhizmus erkölcsével és szertartásaival, az utóbbiak a belső bölcsesség gyakorlatával. Így jött létre a „dzsentri buddhizmus”, amely támogatást kapott a császártól és a nemességtől. Az 5. századra Kína déli részében is megalapították a buddhista iskolákat. Ezalatt az indiai szerzetesek továbbra is terjesztették a buddhizmust a selyemút mentén. A fordításokat is ekkor még főleg külföldiek végezték, nem kínaiak. 311-ben a hunok elfoglalták Luoyangot, majd 316-ban Chang'an -t is, így a kínaiak mintegy háromszáz évre elvesztették az ellenőrzést Kína északi része felett. A szerzetesek többsége délre menekült Jiankangba (建康 - ma: Nanking közelében). Délen a buddhista egyház ekkor nagyfokú önállóságot élvezett, mivel a központi kormányzás gyenge lábon állt. A szerzeteseknek például nem kellett leborulniuk az uralkodó előtt. Nagy fordulópont volt ez a kínai buddhizmus történetében, ugyanis a 4. század elején a kínai írástudók is érdeklődést kezdtek mutatni a buddhizmus iránt. Ez összefüggésbe hozható a pradzsnyá irodalom elterjedésével. Északon ezzel szemben a buddhizmus sokkal inkább állami ellenőrzés alatt állt, időnként gyakorlatilag államvallásként működött, és a legnagyobb rangú szerzetesek olykor politikai és katonai tanácsokkal látták el az uralkodót.

Kumáradzsíva szerzetes a Kucsa királyság területén tett kínai hadjárat során esett fogságba és évekre börtönbe kényszerült. 401-ben engedték el és a kínai buddhizmusban egyből magas rangot kapott. Hatalmas mesterként tisztelték, aki nyugatról érkezett. Yao Xing császár kiváltképpen nagyra tartotta Kumáradzsívát, akinek elismerő címet adományozott és istenként kezelte. Kumáradzsíva magas színvonalú fordításaival megreformálta a kínai buddhizmust (402-től 413-ig). A mai napig elismerik a szövegek gördülékeny olvashatóságát, irodalmi értékeit és tiszta jelentéseit. Kumáradzsíva erőfeszítéseinek köszönhetően ezután már nem csak a gyakorlati módszerei miatt ismerték el a kínai buddhizmust, hanem a filozófiája és vallása miatt is. Kumáradzsíva magas mércét állított fel a buddhista szövegek fordításainál is, amely után már felhagytak a korábbi koncepció-párosító rendszerekkel. Kumáradzsíva fordításai ma is népszerűbbek, mint más fordítások. Ezek közül a legismertebbek a Gyémánt szútra, az Amitábha-szútra, a Lótusz szútra, a Vimalakírti Nirdesa-szútra, a Múlamadhjamakakáriká és a Astaszáhasriká Pradzsnyápáramitá-szútra. Kumáradzsíva idejében lefordították a négy legfőbb szanszkrit ágamát kínai nyelvre. Mindegyik ágamát egymástól függetlenül fordította le egy-egy indiai szerzetes. Ezek jelentik az egyetlen olyan, teljességében fennmaradt Szútra-pitakát (páli: Szutta-pitaka), amely a théraváda páli nyelvű Szutta-pitakához is mérhető. A Szútra-pitaka tanításait általánosan a legkorábbi buddhista tanítások közé sorolják és egyben a kínai korai buddhista iskolák legfőbb szövegeinek tekintik. A kínai nyelven is elérhető buddhista szövegek széleskörű terjesztésének és a Kínába ellátogató külföldi szerzeteseknek köszönhetően idővel kialakultak a speciális fókuszú hagyományok és szekták. Ezek közül az egyik legbefolyásosabb a Tiszta Föld iskola volt, amelyetHuj-jüan (Hui Yuan) alapított. Ebben az irányzatban az elmélyedés középpontjában Amitábha Buddhaés az ő Szukávatí Tiszta Föld birodalma állt. A további fontos korai hagyományok közé tartozik még a tiantai, huayan és a vinaja iskola. Ezek az iskolák sorrendben a Lótusz szútra, azAvatamszaka-szútra és a Dharmaguptaka-vinaja szövegeire fektették a hangsúlyt, amelyet egyéb szútrákkal és szövegmagyarázatokkal egészítettek ki. A tientaj alapítója Zhiyi több olyan művet is írt, amelyek széles körben használt meditációs kézikönyvé váltak Kínában.

Faxian (337–422 körül) kínai buddhista szerzetesgyalog utazott Kínából Indiába 399 és 412 között. Buddhista szenthelyeket keresett fel, közben buddhista szövegeket gyűjtött és részletes feljegyzéseket készített utazásairól. Az ezekből készült könyvének címe Feljegyzések a buddhista országokról (佛囯记 Foguo ji). Faxian utazása később számos szerzetest késztetett arra, hogy a buddhizmus történelmi fontosságú helyeire ellátogasson (Lumbini, Bodh-Gaja, Váránaszi, Kusínagar, stb). A sok próbálkozó közül csak kevés járt sikerrel. Faxian történelmi jelentősége az, hogy ő volt az első olyan kínai szerzetes, aki eljutott Indiába, ott hosszabb ideig tanult, majd szent szövegekkel visszatért Kínába. Utazásairól készített beszámolói fontos történelmi eseményeket rögzítettek. Faxian legfontosabb érdeme azonban mégis az, hogy számos kolostort alapított az általa bejárt területeken.

Déli és északi dinasztiák (420–589) és Szuj-dinasztia (589–618)

A szerzeteseket ebben az időszakban Kína déli részén leginkább a filozófia és az irodalom érdekelte, és szoros kapcsolatot tartottak fenn a neotaoizmussal. Három időszakban mégis különösen nagy lendülettel fejlődött a buddhizmus: a Yuanjia (元嘉) korszakban (424–453), a Xiao Ziliang (蕭子良) és Jing Ling (竟陵) herceg tevékenységének idején (kb. 484–495) és a Liang-dinasztia Wu (武) császárának uralkodása idején (502–549). Ebben a három időszakban sok buddhista templom és kolostor épült, az uralkodók támogatták a szútrák kézzel történő sokszorosítását és hatalmas létszámú csoportok részére tartottak tanmagyarázó gyűléseket. Wu császár olyannyira támogatta a buddhizmust, hogy „Bodhiszattva császárként” is emlegetik. A korábbi trendnek megfelelően a déli dinasztiák buddhista szerzetesei továbbra is viszonylag önállóak voltak, nem kellett például leborulniuk az uralkodó előtt. Ezzel szemben északon sokkal erőteljesebben függtek a császár kegyétől. Mindemellett északon jobban megvalósították a buddhizmus eredeti célkitűzését azzal, hogy több hangsúly került a világtól elvonuló szerzetesi életmódra.

Az 5. században kezdődtek el a Chan tanítások Kínában. Hagyományosan úgy tekintik, hogy az iskolát egy Bódhidharma nevű legendás szerzetes alapította. Ebben az irányzatban nagy hangsúlyt fektettek a Lankávatára-szútrában található elvekre, amelyek a jógácsára és a tathágatagarbha elemeit tartalmazzák. Ebben a tanításban „egy jármű” (szanszkrit: ekajána) használatával érik el a buddhaság szintjét. A korai években ezért úgy utaltak a Chan tanításokra, hogy az „egy jármű iskolája”. A Chan iskola legkorábbi mestereit „Lankávatára mestereknek” nevezték, utalva a Lankávatára-szútra magas fokú elsajátítására. A Chan alapvető tanításait később az ún. találkozás történetekkel, a kóanokkal, valamint az ezekben használt módszerekkel azonosították.Nan Huai Jin (南懷瑾; 1918–2012) aLankávatára-szútrát és a Gyémánt szútrát (Vadzsraccsediká Pradzsnyápáramitá-szútra) a Chan iskola legfőbb szövegeinek nevezi. A lényegét a következőképpen foglalja össze: „A zen tanítás az írásos tanításokon felüli különleges átadás volt, amely egyetlen írott szöveget sem nevez szentnek. A zen közvetlenül az emberi elmét célozta meg, hogy képessé tegye az embereket, hogy meglássák a valódi természetüket és ők isbuddhává váljanak.”

Tang-dinasztia (618–907)

A korai Tang-dinasztia idejében (629 és 645 között) Xuanzang szerzetes Indiába utazott, ahol látogatása során több mint száz királyságba látogatott el. Tapasztalatairól hosszú jegyzeteket készített, amelyek később fontossá váltak a kor Indiáját tanulmányozók számára. Utazásai során eljutottszent helyekre, megtanulta a tanokat és sok híres buddhista mesterrel tanult együtt, első sorban a közismert Nálanda Egyetemen. 657 szanszkrit szöveggel, szobrokkal, relikviákkal és apró buddhista tárgyakkal tért vissza útjáról, amelyet 22 megrakott ló szállított. A császár támogatásával felállított egy hatalmas fordítóirodát Chang'an városban (ma: Xian), amelybe egész Kelet-Ázsiából érkeztek diákok és fordítók. Mintegy 1330 köteg szöveget fordítottak le kínai nyelvre. Xuanzang -ot személy szerint a buddhizmuson belül a jógácsára, avagy a „csak-tudat” érdekelte. Saját tanulmányainak, fordításainak és szövegmagyarázatainak ereje indította el a kelet-ázsiai Fa Xiang iskola kialakulását. Annak ellenére, hogy az iskola nem virágzott sokáig, az észlelésről, atudatról, a karmáról és az újjászületésről alkotott elméletei beépültek más, sikeresebb iskolák tanításai közé. Xuan Zang legközelebbi és legkiemelkedőbb tanítványa Kuicsi volt, aki később a Fa Xiang iskola első pátriarkája lett. Ő úgy vélekedett, hogy Xuan Zang logikáját a kínai buddhizmus tudósai gyakran félreértették, mert hiányzott belőlük a szükséges indiai logikai háttér. Másik híres tanítványa Voncsuk koreai szerzetes volt. Xuanzang fordításai különösen fontosak voltak a jógácsára iskolával kapcsolatos indiai szövegek kínai nyelvre való átültetésében. Olyan központi fontosságú jógácsára szövegeket fordított le, mint a Szandhinirmocsana -szútra és a Jógácsárabhúmi-sásztra, ezen felül egyéb fontos szövegeket, mint a Mahá-pradzsnyá-páramitá-szútra és a Bhaisadzsjaguruvaidúrjaprabharádzsa-szútra (Gyógyító Buddha szútra). Neki tulajdonítják a Cheng Wei Si Lun (Vidzsnyaptimátratásziddhi-sásztra) szövegmagyarázatok megírását, illetve összeállítását is. A Szív szútra fordításai jelentik a szabványt minden kelet-ázsiai buddhista szekta számára a mai napig. Ezen szútrák megjelenésével jelentős mértékben bővült a kínai buddhista kánon - fontos indiai buddhista szövegek minőségi fordításaival.

Ebben az időszakban a buddhizmus népszerűsítése egyértelműen érezhető a számtalan barlangból és építményekből, amelyek falait kéziratokkal látták el. A Kanszu tartományban lévő Mokao-barlangok, a honani Lungmen-barlangok és a Sanhszi tartományban lévő Jünkang-barlangok az északi, Szuj (Sui)- és aTang-dinasztiák legjelentősebb példái. A 8. században, a Tang-dinasztia idején hegyoldalba vájt Leshani óriás Buddha három folyó összefolyására tekint rá. A mai napig ez a világ legnagyobb kőből készült buddha szobra. A szerzetesek és a világi emberek egyaránt terjesztették a buddhista tanokat történetmeséléseken és szútrákon keresztül. Ezeket a szóhagyományokat később leírták ötvözve a prózát és a költészetet, amely újfajta elbeszélésmódjával befolyásolta a regényírást. Az ilyen stílusban készült népszerű legendák közé tartozott a Mulian megmenti anyját (pokoljárás história) című történet. A buddhista szövegek kézi másolásáról úgy tartották, hogy üdvös karmát hoz. Az egyesével kivésett fatáblákkal, majd az agyag és a fém mozgatható betűkkel készült nyomtatások váltak népszerűvé. A 868-ból való Gyémánt szútrát 1907-ben fedezték fel a Mokao-barlang belsejében. Ez számít a nyomtatás legkorábbi emlékének.

Az ezoterikus buddhizmus megjelenése és elnyomás a Tang állam idején

A Kai Yuan időszak három nagy megvilágosodott indiai származású mestere, Subhakaraszimha, Vadzsrabodhi és Amoghavadzsra alapította meg Kínában az ezoterikus buddhizmust 716 és 720 között. Elutaztak a Daxing Shansi templomhoz (大行善寺, Nagy Termékeny Jóság temploma), amely a Nagy Megvilágosító, Mahávairócsana korábbi temploma volt. A templom Chang'an ősi fővárosban (ma: Xian) volt és a négy legfontosabb fordítóközpont közé tartozott, amelyet támogatott a császár is. Sok buddhista szöveget, szútrákat és tantrákat, fordítottak szanszkritról kínai nyelvre. A kor uralkodó tanításait (taoizmus és konfucianizmus) is beépítették a szövegekbe. Így vált a tanítás dinamikussá, varázslatossá és sejtelmessé. Olyan mantra formulákat és részletes szertartásokat tartalmazott ez az irányzat, amely képes volt egy személyt vagy egy birodalmat megvédeni, befolyással bírt a személyek halál utáni sorsára és szárazság idején esőt hozott. Nem meglepő tehát, hogy a császár nagy lelkesedéssel fogadta mindhárom mestert és a tanításaik gyorsan nagy népszerűségre tettek szert az udvarban. A fővárosi templomokba mantrajána (más néven vadzsrajána) oltárokat építettek és a 8. század végére a buddhizmus a felső osztály tagjai között több követőre lelt, mint a taoizmus. Dai Zong császár kedvenc mestere Amoghavadzsra volt, aki a mester 774-es halálát követőensztúpát emelt az emlékére.

Kína ezoterikus buddhista átadási vonalát később Wu Zong császár irtotta ki (és majdnem a teljes buddhizmust), aki lelkes taoista volt és előítélettel élt a buddhizmussal szemben. Ez vezetett a nagy buddhista-ellenes üldözéshez, amelynek gazdasági, társadalmi és vallási okai is voltak. Sok kritikust zavart a buddhista templomok és kolostorok gazdagsága, adómentessége és hatalma. Az ujgurok ellen vezetett hatalmas háborúk rengeteg pénzt vettek el az államkasszából, amelyre megoldást jelentett az akkora hatalmas vagyont felhalmozó buddhista létesítmények elkobzása. David Graeber szerint a buddhista szervezetek rengeteg nemesfémet gyűjtöttek össze, amelyre szüksége volt a kormánynak a pénzügyi stabilitás megalapozásához. Wu Zong 845-ben elrendelte 4600 buddhista kolostor és 40 000 templom lerombolását. Több mint 400 000 buddhista szerzetes és apáca vált paraszttá és meg kellett fizetniük a „két adót” (gabona és ruha). A konfuciánus értelmiség a hagyományos kínai társadalmi értékekkel szembe mutatónak találták a buddhista tanokat. Úgy érezték, hogy a buddhisták kivonják magukat a társadalomból, holott a kínai emberek számára fontos volt a családi élet. A buddhizmust sokan továbbra is külföldi vallásnak érezték - a taoizmussal és a konfucianizmussal szemben. Han Yu középkori esszéista és költő azt írta, hogy „Buddha barbár volt, aki nem beszélte Kína nyelvét és furcsa stílusú ruházatot viselt. A beszédei nem érintették az ősi királyainkat és az öltözködése sem felelt meg a törvényeinknek. Nem értette a kötelességeket, amikkel a szolgáló felelt az uralkodójának, sem az apa és a fia szeretetét”. Wu Zong is idegen vallásnak tekintette a buddhizmust és ugyanezen oknál fogva üldözte a Kínában élő keresztényeket is. A vallásüldözés fellángolásának idejére az összes ezoterikus buddhista átadási vonalat - Kúkai és Szaicsó szerzeteseken keresztül - átmenekítették Japánba, létrehozva a singon és a tendai szektákat. Az ősi kínai buddhizmus ezután soha nem volt már képes eredeti formáját visszanyerni.

Az öt dinasztia és a tíz királyság kora (907–960/979)

Az öt dinasztia és a tíz királyság kora Wudai Shiguo politikai zavargások időszaka volt a Tang- és a Song dinasztiák uralkodása között. Gyors egymásutánban öt dinasztia váltotta egymást északon és több mint 12 független államot alapítottak, első sorban délen. Ezek közül azonban hagyományosan csak tízet szoktak felsorolni. Innen kapta a kor a „tíz királyság” elnevezést. Egyes történészek szerint, mint például Bo Yang, tizenegyet számolnak. Ők az északi Han királyságot nem számítják bele, mivel azt a korábbi Han folytatásának tekintik. Ebben a korban alapították a Liao-dinasztiát is. A Tang-dinasztiabukása után Kína hatékony központi uralom híján maradt az öt dinasztia és a tíz királyság korában. Az országot több autonóm régióra osztották, amelyek közül a buddhizmus csupán néhányban maradhatott életben. A Hua Yan és Tian Tai iskolák megszenvedték a megváltozott körülményeket, mivel függtek a császári támogatástól. A tang társadalom szétesése szintén megfosztotta az arisztokráciát a vagyonától és a befolyásosságától, amely szintén hátravetette a buddhizmust. Shenxiu északi Chan iskolája és Hen Shui déli Chan iskolája nem élte túl a változásokat. Ennek ellenére a kínai buddhizmuson belül domináns irányzattá vált a Chan buddhizmus. Azonban a különféle iskolák földrajzi fekvésüktől függően eltérő részekre helyezték a hangsúlyt tanaikban. A Fayan vált népszerűvé a déli Nan-Tang (Jiangxi) és Wuyue (Zhejiang) királyságokban.

Song-, Yuan- és Ming-dinasztia (960–1368)

A Song dinasztia korszaka két különálló időszakból áll: az északi és a déli Song. Az északi Song-dinasztia idején (北宋, 960–1127) a főváros Piancsing (a mai Kaifeng) volt és a császáruk uralta egész belső Kínát. A déli Song-dinasztia (南宋, 1127–1279) időszaka onnantól számít, amikor elvesztették az irányítást Észak-Kína felett, egészen a Qin-dinasztia hatalomra kerüléséig. A déli Song-dinasztia fővárosa Linan (a mai Hangzhou) volt. Annak ellenére, hogy hatalmas területeket veszítettek és az ősi kínai civilizáció bölcsőjének számított területek sem tartoztak már hozzájuk, a Song gazdaság nem hevert romokban. Itt élt ugyanis a lakosság hatvan százaléka és itt volt a művelhető földek többsége is. A Song-dinasztia idejében a közigazgatás a Chan buddhizmust (禪) használta arra, hogy megszilárdítsa hatalmát a vidéken. Így válhatott a Chan a kínai buddhizmus legnagyobb szektájává. A dinasztia első időszakában a Chan Tiszta Föld szinkretizmus volt az uralkodó mozgalom. A buddhista ideológia összefonódott a konfucianizmussal és a taoizmussal, részben a buddhista szövegekben meglévő kínai filozófiai kifejezések miatt. Több konfuciánus tudós igyekezett újra megfogalmazni a konfucianizmust neokonfucianizmusként. A Song-dinasztia idején, 1021-ben, a feljegyzések szerint közel fél millió (458 855) buddhista szerzetes és apáca élt és tevékenykedett a kolostorokban. Ezek közül 397 615 volt szerzetes és 61 240 volt apáca.

A Yuan-dinasztia (1279–1368) idején hivatalos vallássá tették Kínában az ezoterikus buddhizmust a mongol uralkodók és tibeti lámákat vettek pártfogásukba udvaraikban. Az általános nézet az volt, hogy a lámák pártfogása széles körben korrumpálta a tantrát. Amikor a mongol Yuan-dinasztiát a Ming-dinasztia letaszította trónjáról a tibeti lámákat elűzték az udvarból és a buddhizmus ezen formáját nem igaz vallásként bélyegezték meg. Weinstein szerint a Ming-dinasztia (1368–1644) idejére olyan erősen megszilárdult a Chan iskola, hogy minden szerzetes a Chan buddhizmus alá tartozó Linji vagy a Caotung irányzatoknál kötelezték el magukat. A Ming-dinasztia idején a kínai buddhizmus egyik hatalmas reformere Han-san De Jing volt. Kortársaihoz hasonlóan ő is a Chan és a Tiszta Föld módszerek kettős gyakorlatát vallotta, valamint a tudat megtisztítására a nian fo („Buddha tudatosság”) technikát. A gyakorlók számára mantra gyakorlatokat és szövegolvasást is tanított. Közismert tanítóvá vált, aki szövegmagyarázatokat készített és híres volt a fogadalmak szigorú betartásáról. Jiang Wu szerint a kor Chan mesterei számára az önképzést tartották a legfontosabbnak és a formális beavatásokat és kliséket a háttérbe szorították. Elismerték a meditációt és aszkézist gyakorló neves papokat, akik nem tartoztak semmilyen átadási vonalhoz hogy „tanító nélkül érték el a bölcsességet”.

Qing dinaszita

Qing-dinasztia (1644–1911) idején a mandzsu uralkodók támogatták a tibeti gelugpa iskolát politikai és személyes okokból egyaránt. Shunzhi uralkodó elkötelezett chan buddhista volt, míg az őt követő Kangxi uralkodó a tibeti buddhizmust támogatta, és azt állította, hogy ő Mandzsusrí bodhiszattva egyik megtestesülése. Azonban a buddhista művészet csak a dinasztia harmadik uralkodójának, Qianlong-nak az idején érte el az időszak legmagasabb uralkodói támogatottságát. Rengeteg vallásos művet rendelt tibeti stílusban, amelyek közül több is álruhában ábrázolja őt, rejtélyes szentként. Az ebben az időszakban készült művészeti alkotásokat a tibeti és a kínai művészeti megközelítések egyedi ötvözete jellemzi.

Qianlong kínai császár több nagyszabású építési projektbe kezdett. 1744-ben újra felavatta a pekingi Yunghe-templomot tibeti buddhista kolostorként és számos vallásos festményt, szobrot, textíliát és vésett táblát ajándékozott a templom számára. A császár másik projektjeként átadott Xumi Fushou templom és a benne található műtárgyak ötvözik a tibeti és mandzsu művészeti stílusokat. Qianlong 1795-ös lemondása után a tibeti buddhizmus népszerűsége lecsökkent. Úgy tartották, hogy a Qing udvar azért támogatta a tibeti buddhizmust, hogy politikai kapcsolatokat építsen ki a mandzsu, mongol és tibeti közösségekkel. Ezt az elméletet az elmúlt időszakban cáfolták akadémiai körökben. A Tajping-felkelés korai szakaszában a lázadások a buddhizmust célozták. Az 1853-as nanjing-i csatában a tajping hadsereg lemészárolt több ezer szerzetest. A felkelés közepe felé a tajping vezetők megenyhültek és a szerzetesek számára igazolványt követeltek. A XX. század legelején más országok buddhistái is érdeklődést mutattak a kínai buddhizmus iránt. Anagarika Dharmapala srí lankai szerzetes 1893-ban látogatott el Sanghajba azzal a szándékkal, hogy körbeutazza Kínát. Szerette volna arra buzdítani a kínai buddhitákat, hogy hittérítőket küldjenek Indiába, hogy ott újra felélesszék a buddhizmust. Ám végül nem hagyta el Sanghaj városát. A XX. század elején aktívak voltak Kínában japán buddhista hittérítők.

Kínai Köztársaság és Tajvan

A kínai modernizáció vezetett a kínai birodalom végéhez és a Kínai Köztársaság megalakításához, amely egészen a kínai polgárháborúig létezett, amely után 1949-ben megalakították a Kínai Népköztársaságot. Megkísérelték felélénkíteni a nyugati kultúra hatása alatt álló kínai buddhizmust. Ezek közül a legjelentősebb a Taixu-féle humanista buddhizmus és a Xu Yun-féle kínai Chan buddhizmus volt. Xu Yun -t általánosságban a 19-20. század egyik legjelentősebb buddhista tanítójának tartják. A 20. század további fontos tanítónak tekintik még a tiszta föld buddhizmushoz tartozó Yin Kuang -ot és Hong Yi művészt. A világi emberek közül Zhao Puchu dolgozott sokat a hagyományok felelevenítésén. 1949-ig sok kolostort építettek a délkelet-ázsiai országokban a kínai buddhizmus terjesztése érdekében, például a Guanghua kolostor papjai. Jelenleg ennek a kolostornak hét ága működik a Maláj-félszigeten és Indonéziában. Több kínai tanító hagyta el Kínát a kommunista forradalom idején, akik később Hongkongban vagy Taiwan -on telepedtek le. Hsing Yun (1927–) mester, a Fo Kuang San kolostor és a Buddha Fénye Nemzetközi Szövetség alapítója, a kínai Jiangsu tartományban született. Tizenkét éves korában lépett be a szanghába, majd 1949-ben menekült Tajvanra. 1967-ben alapította meg a kolostort és 1992-ben a szövetséget. Ezek Taiwan legnagyobb kolostorai és szövetségei közé tartoznak. Hsing Yun a humanista buddhizmus híve. Sheng Yen (1930–2009) alapította a taiwan -i Dharma Dob Hegy alapítványt. Sheng Yen közismert progresszív buddhista tanító, aki a modern, nyugati világban kívánja oktatni a buddhizmust. Wei Chueh mester 1928-ban született Sichuan tartományban, majd Taiwan -ban állt be a buddhista egyházba. 1982-ben megalapította a Lin Quan templomot Taibei városban és Chan buddhista dharmát tanított és hétnapos elvonulásokat vezetett.

Kínai népköztársaság (megalapítva 1949-ben)

A katolicizmussal és egyéb keresztény egyházakkal ellentétben Kínában nem létezett semmilyen szervezet, amely felkarolta volna az összes buddhista felekezetet, még az egy szektába tartozókat sem. Hagyományosan minden kolostor független volt és a hatalom a kolostorok vezetőinek kezében összpontosult. 1953-ban egy pekingi találkozón, 121 küldött jelenlétében megalapították a Kínai Buddhista Szövetséget. Az esemény során megválasztottak egy elnököt, négy tiszteletbeli elnököt, hét elnökhelyettest, valamint egy főtitkárt, három főtitkár helyettest, 18 állóküldöttségi tagot és 93 igazgatót. A 4 megválasztott tiszteletbeli elnök a Dalai láma, a Pancsen láma, Belső-Mongólia nagylámája és Hszü Jun (Xu Yun) mester voltak. Az 1970-es évek reformja és a nagy nyitás időszaka után a kínai buddhizmus második újjáéledése zajlott le. Ősi buddhista templomokat állítottak helyre valamint újakat építettek. A helyi kormányzatok által irányított kínai buddhista templomok egyre inkább a belépőjegyekből, füstölőkből és egyéb vallási kellékekből származó bevételek kereskedelmét helyezte előtérbe. Ezen felül hatalmas bevételt jelentett a templomok bejegyzése a tőzsdén és az önkormányzatoknál. 2012 októberében a vallásügyi állami szervezet kihirdette, hogy vissza kívánja szorítani a vallási nyerészkedést. Sok helyszín törölte a belépőjegyeket és bevezették az önkéntes adományozást.

A 108 méter magas hajnani Dél-kínai-tenger Guanyin szobrát 2005. április 24-én rögzítették több tízezer zarándok és 108 előkelő szerzetes részvételével, akik különböző buddhista csoportból érkeztek Kína szárazföldi területeiről, Hongkongból, Makaóból és Taiwan -ból. A küldöttségben helyet kaptak a théraváda és a tibeti buddhizmus hagyományait képviselő szerzetesek is. Kínában találhatók a világ legmagasabb szobrai, amelyek közül sok a buddhista szobor. 2006. áprilisban Kína szervezésében először ült össze a Buddhista Világfórum, amelyet azóta két évente megismételnek. 2007-ben a kormány betiltotta azokban a hegyekben a bányászatot, amelyeket a buddhista egyházak szent hegynek tartanak. Még ebben az évben Zhengzhou -ban felépítették és megnyitották a világ legmagasabb pagodáját. Egy évvel később a tajvani ZuJi Alapítvány és a Fo Guang San engedélyt kapott, hogy Kína szárazföldi területén iskolát nyissanak. Jelenleg mintegy 1,3 milliárd ember él Kínában. A felmérések szerint a lakosság 18,2–20%-a buddhistának vallja magát.

Kínai buddhista iskolák

A kínai buddhizmus történetében szereplő legkiemelkedőbb iskolák a következők:

Lutsung (vagy vinaja iskola) - ahogy a neve is mutatja, ez az iskola avinajára, a szerzetesi szabályzatra helyezte a fő hangsúlyt, és követői a Vinaja-pitaka által meghatározottak szerint élték az életüket. Az iskola hozzájárult ahhoz, hogy a kínai kolostorok magasabb szinten szervezzék mindennapjaikat. Ezt az iskolát állítólag egy Taoxuan (596–667) nevű szerzetes alapította a 7. században. Annak ellenére, hogy sok mestert nevelt ki ez az iskola, a Tang-dinasztia után a jellemző szertartási szokásaik beleolvadtak más buddhista filozófiai iskolák tevékenységei közé.
Chushe (vagy kosza) - a realisztikus iskola, amely Vaszubandhuszarvásztiváda szerzetes „Abhidharma kosakáriká” című művéből vette az inspirációt. A szövegeket 563 és 567 között fordította le Paramártha kínai nyelvre, de az iskola népszerűsége csak azután erősödött meg, miután Xuan Zang is elkészítette a saját fordításait. Elsősorban a függő keletkezés tanát kívánták finomítani, amely végső soron az éntelenségkiegészítő magyarázata. 75 elemet különböztettek meg, amelyből 11 anyagi, egy a tudatfolyam, 46 mentális funkció (észlelés, érintés, késztetés, tévelygés,sóvárgás, stb.) és 14 se nem anyagi se nem tudati. Az iskola Xuanzang tanítványa, Kuai Ji (632–682) idején érte virágzását, később a Fa Xiang (kínai jógácsára) iskola egyik ágává vált. A 845-ös vallásüldözéseket azonban az iskola egyik ága sem élte túl.
Sanlun - a három értekezés iskola. Ez az iskola Nágárdzsuna, a híres dél-indiai szerzetes madhjamaka szútráinak tanításait követte. Nágárdzsuna legjelentősebb elmélete az abszolút üresség volt. Ez az értelmezés közel állt az Upanisadok éntelenség elméletéhez és a hinduizmusnon-dualista iskoláihoz. A tanításai Kumáradzsíva (549–623) szútrafordításai által jutottak el Kínába, amelyekhez később Ji Cang (549–623) készített további szövegmagyarázatokat. Ji Cang az egyik művében úgy érvelt, hogy a metafizikai igazságot csakis nyelvi tagadószerkezet által lehet megérteni, ugyanis a tudat nem képes felfogni a transzcendentális valóságot. Nagy hatással volt még az iskola fejlődésére Árjadéva Sata-sásztra (Száz dal értelmezése) című műve. Az idealista iskola megjelenésével ez az irányzat hanyatlásnak indult, majd a 7. században egy indiai szerzetes, Szurjaprbhasza, révén újból sikerült feléleszteni a tanait. A 845-ös vallásüldözéseket ez iskola sem élte túl.
Faxiang - az idealista iskola, amely a tanítási elméleteitVaszubandhu jógácsára iskolájának tanaiból merítette, ahogyan az aVimsatiká-káriká („Húsz versszak kommentárja”) című műben szerepel. Az iskola Xuan Cang (596–664) által vált népszerűvé, aki a 7. században járt Indiában, hogy eredeti buddhista szövegeket gyűjtsön. Viszontagságok közepette sikerült eljutnia a Nálanda egyetemre is, ahol jógácsára filozófiát tanult egy Szilabhadra nevű szerzetestől. Észak- és Kelet-India hatalmas királya, Harshavardhana évekre a királyi udvarban marasztalta Xuan Cang -ot. Évekkel később tért csak vissza Kínába rengeteg Buddha relikviával és mintegy 650 buddhista szöveggel. Az élete hátralevő részét a szövegek fordítására fordította. A 845-ös vallásüldözéseket az iskola egyik ága sem élte túl.
MiZong (vagy Chen-yen) - a tantra (vagy mantra) iskola kínai változata, amely kevesebb mint egy évszázadig virágzott Kínában. ATang-dinasztia idejében érkezett Indiából Subhakaraszimha (637–735) Kínába, ahol lefordította a Mahávairócsana-tantrát. Jelentős szerepet játszott még a kínai tantrikus buddhizmus fejlődésében Vadzsrabódhi (670–741), aki amandalák koncepciójával ismertette meg a kínai embereket, és Amoghavadzsra, aki a Tang császároknak tanította a tantrikus buddhizmust. A kínai ezoterikus buddhizmus hagyományait leggyakrabban úgy nevezik, hogy tangmi (唐密), „Tang-dinasztia ezotéria”, vagy Hanchuan Mizong (漢傳密宗), „Han átadási ezoterikus iskola” (röviden: Hanmi 漢密) vagy Dongmi (東密), „keleti ezotéria”. Így különböztetik meg a tibeti és a nevar hagyományoktól. Ezeknek az iskoláknak a tanításai többé kevésbé megegyeznek a singon buddhizmuséval, ugyanis előfordult, hogy néhány esetben kínai szerzetesek Japánba utaztak és ezoterikus tanításokat adtak a Koja- és a Hiej-hegynél.
Huayan - az avatamszaka vagy virágfüzér iskola mintegy kétszáz évig virágzott a 7. századtól kezdődően. A (Wu Zetian császár (690-705) által is pártfogásba vett iskola alapja az Avatamszaka-szútra volt, amelyről a követői úgy tartották, hogy ez volt Buddha legösszetettebb tanítása, amelyet a közönséges emberek nem is voltak képesek megérteni. Ez az iskola kozmikus nézetet vallott a világmindenségről, amelynek két fő aspektusa a „li” és a „si”, amely valamelyest emlékeztet a hindu purusa (spirituális) és prakriti (fizikális) elméletre. Az iskolát Tu-shun alapította, aki elkészítette a szútrához szükséges szövegmagyarázatokat. Őt négy pátriárka követte: Chihyen (602-668), Fa-tsang (pontos dátum nem ismeretes), Chiangling (738–838) és Tsung-mi (780–841).
Tiantai vagy Fahua (fehér lótusz) - ez az iskola a világegyetem valóságát volt hivatott részletesebben jellemezni. A Zhi-yi (538–597) szerzetes alapította iskola a tanaihoz a Szaddharma-pundaríka-szútrát használta fel. Elképzelésük szerint a valóság három szinten értelmezhető. Egyfelől van azüresség, az ismeretlen, a nem-én, amelyről csupán tagadó nyelvi szerkezettel lehet beszélni. Másfelől van az ideiglenesség, amely valójában az üresség része, és csupán az érzékszervek aktivitása révén keletkeznek ideiglenesen, mintegy illúzióként. A harmadik aspektus a közbenső állapot, amely csupán a tudatunk számára közbenső, és amely az első kettőt egyesíti a „legmagasabb szintű igazságként”. A valóság ezen három aspektusa egymástól valójában nem különbözik, ugyanazt írják le más szemszögből. Az iskola a császár tetszését is elnyerte, aki azután anyagilag is támogatta azt. A fehér lótusz iskolát a 9. században alapították Japánban, ahol hivatalosan tendai néven vált ismertté.
Jingtu - a Tiszta Föld iskola, amelyet Huiyuan (334–416) alapított a mahájána buddhizmus bodhiszattvaeszményére építve. A bodhiszattva a minden érző lény javára kíván megvilágosodni, és a gyakorlások közben elérni a "hat tökéletességet" (páramitá): adakozás (dána), erkölcsiség (síla), kitartás (vírja), türelem (ksánti), meditáció (szamádhi) és bölcsesség (pradnyá). Ez az iskola Amitábha Buddha személyének az üdvözítésére épült. Különféle szertartásokkal ésbuddhista kántálásokkal kívántak Amitábha kedvében járni. A tanítások alapját a kisebb és a nagyobb Szukhavati-vjuha-szútra adta. A jingtu iskola a 845-ös vallásüldözést is túlélte az iskolák túlnyomó többségével ellentétben, és a Song-dinaszita idején több száz Tiszta Föld társaság alapult a császárság területén. Sikerrel jártak közben azok az erőfeszítések, hogy a vallásüldözés másik nagy túlélőjével, a csan iskolával összeboronálják a jingtu -t. Az iskola később eljutott Koreába és Japánba is, ahol három külön néven terjedt tovább.
Chan - a dhjána iskola volta a kínai buddhizmus legnépszerűbb iskolája, amely később zen néven vált ismertté Japánbanés a Nyugaton. A Chan az egyén saját természetébe engedett bepillantást. Annak ellenére, hogy a tanait egy indiai szerzetes, Bódhidharma terjesztette el Kínában 520 körül, a Chan-nak mégis inkább kínai jellemzői lettek. Elutasította, hogy könyvekből kelljen tanulni a megvilágosodás eléréséhez, mellérendelt szerepbe taszította a fogalmakat és elméleteket, és a hétköznapi eseményekre koncentrált, egyszerű gondolkodásra és érthetőségre. A megvilágosodást egy hirtelen bekövetkező eseményként képzelték, nem hosszas szútra tanulmányozások révén és nem is buddhaszobrok előtti leborulással. Katarzisszerű megvilágosodást képzeltek, amely által egy pillanat alatt megváltozik a gyakorló világnézete. A Chan -ban nem volt szükség a vallás intellektuális elemzésére, ugyanis úgy tartották, hogy az csupán megmerevíti az elmét, amely azután nem lesz képes nyitott maradni.

Kínai buddhista művészet

Az 1. század körül Kínába érkező buddhizmus főleg a szobrászatban jelentett hatalmas változásokat a művészetben. Az 5–6. századra az északi-dinasztiák kifejlesztettek egy erősen szimbolikus és absztrakt megjelenítési módot, amelyre a sematikus ábrázolás volt a jellemző, és amely ünnepélyes volt és magasztos, viszont nem volt valósághű és egészen eltávolodott attól a buddhista szándéktól, hogy realisztikusan ábrázolja a megvilágosodás tiszta ideáját. Végül egyre naturalistább és valósághűbb kifejezési formákat vett fel. Így fejlődött ki a Tang-kor buddhista művészete. A Sui-dinasztia alatti átalakulás folytatásaként a Tang-dinasztia buddhista szobrászatában sokkal életszerűbb volt az ábrázolásmód. Megjelentek a klasszikus indiai és gandhárai formák, ugyanis a dinasztia nyitott volt a külföldi hatások felé. Fontos buddhista központtá vált Chang'an (mai Xian), ami egyben a dinasztia fővárosa is volt. Innen terjedt tovább a buddhizmus Koreába és Japánba. A dinasztia vége felé azonban Kínában egyre negatívabban tekintettek az idegen hatásokra, és 845-ben a tang uralkodó (Wuzong) betiltotta az „idegen” vallásokat (köztük a keresztény nesztorianizmust, a zoroasztrizmust és a buddhizmust) annak érdekében, hogy erőteljesen támogassa a hagyományos taoizmust. Elkobozta a buddhista tulajdonokat és földalatti mozgalmakba űzte a gyakorlókat, amellyel jelentősen befolyásolta a vallás fejlődését és a kínai művészetet egyaránt. Ennek ellenére évszázadokon át tovább virágzott a kínai Chan buddhizmus – később ebből alakult ki a japán zen – főleg a Song-dinasztia (960–1279) alatt, amikor a Chan kolostorok hatalmas kulturális és oktatási központok voltak.

Chan szerzetesek korai festményei többnyire elkerülték a gongbi („míves ecset”) festészet aprólékos realizmusát, és inkább az egyszínű stílust részesítették előnyben, ami a megvilágosodás hatását volt hivatott kifejezni. A 12. században, Zhu Xi idején teret hódítóneokonfucianizmus hatására rengeteg kritikát kaptak a szerzetesek festményei. A közízlés számára ezek a festmények teljesen közömbössé váltak, ahogy a Chan buddhizmus veszített népszerűségéből. Néhány festmény fennmaradt ugyan, amelyeket a zen szerzetesek elszállítottak Japánba, azonban a Chan buddhizmus erőteljes hanyatlásnak indult. A Qing-dinasztia idején a mandzsu uralkodók támogatták a buddhizmus gyakorlását politikai és személyes okokból egyaránt. Shunzhi uralkodó elkötelezett Chan buddhista volt, míg az őt követő Kangxi uralkodó a tibeti buddhizmust támogatta, és azt állította, hogy ő Mandzsusríbodhiszattva egyik megtestesülése. Azonban a buddhista művészet csak a dinasztia harmadik uralkodójának, Qianlong -nak az idején érte el az időszak legmagasabb uralkodói támogatottságát. Rengeteg vallásos művet rendelt tibeti stílusban, amelyek közül több is álruhában ábrázolja őt, rejtélyes szentként. Az ebben az időszakban készült művészeti alkotásokat a tibeti és a kínai művészeti megközelítések egyedi ötvözete jellemzi.

A buddhizmus hatása a kínai nyelvre és az irodalomra

A kínai buddhizmus történetében a kezdetektől fogva hatalmas mennyiségű szöveget fordítottak le kínai nyelvre. A közel ezer évig tartó folyamat során a sok szöveg a kínai irodalom részévé vált, amely jelentős hatással volt magára a kínai nyelvre is, ugyanis új ideákat és gondolatrendszereket közvetített. A fordítók által létrehozott új szavak közül több bekerült a hétköznapi nyelvbe is. Wang Li (王力) kínai nyelvész szerint a buddhista kifejezések jelentősen hozzájárultak a kínai szókincshez. Ezek közül ma már sokról nem is tudják a kínaiak, hogy azok eredetileg buddhista irodalomból valók. A következő példákat említi. Az ősi Kínában a világ szó úgy hangzott, hogy „tianxia” (天下). A ma használatos „shijie” (世界) kifejezés buddhista irodalomból származik, amelynek első tagja „időt”, a második „teret” jelent. A „xiang ru fei fei” (想入非非) eredeti jelentése „a legmagasabb mennyországra gondolni” (szó szerint: sem gondolat sem nem-gondolat), ma azonban arra használják, hogyha valakinek a „gondolkodása nem valóságszerű”. A „si da jie kong” (四大皆空) eredeti jelentése az, hogy „a négy elemből álló fizikai test üres”, de már azt jelenti, hogy „minden üres”.

Az új gondolkodásmóddal új irodalmi formák is születtek, mint például a népszerű regény Bianwen, (變文), a vallásos regény baojuan, (寶卷), a dalszöveg tanci, (彈詞), stb. Fang Litian kínai buddhista tudós szerint a buddhista szövegek hatással voltak kínai irodalmi stílusra és a témákra egyaránt. A korai kínai irodalom, mint például aDalok könyve Shi Jing, (詩經), az emberek és az események leírására helyezi a hangsúlyt. A Zhuangzi alapvetően történetekkel, tanmesékkel, hasonlatokkal és metaforákkal fejezi ki mondanivalóját. A Han ódatémája a hegyek és a folyók leírása. A buddhizmus azonban a dolgokállandótlanságát hirdeti, illetve azt, hogy a változás az egyetemes valóság része. Ennek eredményeként a Tang-dinasztia korától kezdve az írók kritikusan szóltak a világról és az emberi életről a kauzalitás elmélete miatt, éltették a jót és megvetették a rosszat. A buddhizmus előtt a kínai irodalomban az aktualitás kapott fő szerepet, és hiányzott belőle az időn és téren túlmutató kreatív gondolkodás. Amíg a halhatatlan taoisták képzelőereje visszafogott, addig a buddhista ideák határtalanul száguldanak időn és téren át. A buddhista szövegekben 18 pokolról, 33 mennyországról, háromezer „csilikozmosz” ról és világegyetemnyi korokról (kalpa) írnak. Olyan hatalmas számokról számolnak be, mint „ahány homokszem van a Gangeszben”, végtelen és vég nélküliről mennyiségekről írnak. A térben és időben kifejezett hatalmas volumenek okozta különleges érzet hatással volt a kínai romantikus irodalomra is. A buddhizmus általi jövevényszavak között szerepelnek a fentebb említett újítások, de akadnak átbetűzések (mint például a „dhjána” (meditáció) helyett „Chan”, a „sztúpa” vagy „pagoda” helyett „ta”, az „arhat” helyett „louhan”, a „nirvána” helyett „nianpan” (涅槃) és jelentésfordítások („tathágata” helyett "rulai”, „szamszára” helyett „lunhui” ... is. Ezek az új szavak gazdagították a kínai nyelvet. Emellett az idegen nyelvű fordításokkal megnőtt az egyébként főleg egy szótagú nyelvben a kettő vagy több szótagú szavak mennyisége. A hagyományos kínai irodalomban kizárólag az irodalmi nyelvet használták. A buddhizmus megjelenésével a vernakuláris nyelv is szükségszerűen bekerült az irodalmi művekbe, ugyanis eleve nehéz volt megérteni az új ideákat és koncepciókat, viszont mindezt kínai irodalmi nyelvre átültetni kifejezetten bonyolult lett volna.

A költészetben is újításokra kényszerültek a fordítók, akik szerették volna visszaadni a szanszkrit költészeti hatásokat. Ennek érdekében Shen Yue és követői feltalálták a tonális prozódiát, hogy kínaiul elérhessék ugyanazt azt a kellemes hangzást, mint a szanszkrit időmértékes verselésben. Amikor a Tang-dinasztia korában külön iskolává erősödött, a Chan is hatással volt a kínai költészetre. A költők is gyakran tanulmányozták a Chan tanításokat és Chan meditációt végeztek. Az ún. „Chan költeményeikben” a költők saját vallásos élményeiket írták meg. Közülük a legjelentősebb költő Wang Wei (701–761 vagy 689–759) volt, aki egyben festő és zenész is volt. A tang kor másik jelentős költője Liu Zongyuan, akire nagy hatással volt a buddhizmus. A Song-dinasztia idején további költők írtak Chan buddhista témában, mint például Su Shi vagy Lu You. Ez folytatódott a Ming- és a Qing-dinasztiákon át egészen máig.

Buddhista szent hegyek Kínában

A kínai buddhizmusban négy hegyre tekintenek szent helyként:

Jiuhua-hegy - Anhui tartomány - Ksitigarbha bodhiszattva szent helye
Emei-hegy - Sichuan tartomány - Puxian bodhiszattva szent helye
Putuo-hegy - Zhejiang tartomány - GuanYin bodhiszattva szent helye
Wutai-hegy - Shanxi tartomány - Wensu bodhiszattva szent helye

A legendák szerint ez a négy hegy Wenshu, Puxian, Guanyin és Dizang bodhiszattvák megvilágosodási helyszíneinek (bodhimanda) felel meg. A kínai buddhisták számára híresek a szent hegyek buddhista könyvtáraiban található ritka könyvek, a kulturális antik tárgyak, az épületek és az egyéb építmények építészeti emlékei, valamint a környező tájak szépsége. A Wutai-hegyen (五台山, „Öt pódium hegy”, Shanxi tartomány, 3058 m) található a bölcsesség bodhiszattvája, Mandzsusrí, amely kínaiul Wensu (文殊). Az Emei-hegy (峨嵋山, „Magas és fennkölt hegy”, Sichuan tartomány, 3099 m) védőistensége Szamantabhadra, akinek a kínai elnevezése Puxian (普贤菩萨). A Jiuhua-hegy (九华山, „Kilenc dicsőség hegy”, Anhui tartomány, 1341 m) több ereklyéje és temploma is Ksitigarbha (Dizang, 地藏)) bodhiszattva, aki apokollakók védelmezője. A Putuo-hegy (普陀山, „Potalaka-hegy", Zhejiang tartomány, 284 m) Avalókitésvara (GuanYin), az együttérzés bodhiszattvájának a szent hegye.

Fesztiválok és ünnepnapok

A kínai buddhisták ünnepnapokon felajánlásokat tesznek, imádkoznak, tömjént, gyümölcsöt, virágot és adományokat visznek a buddhista templomokba. Ezeken az ünnepnapokon igyekeznek komolyan betartani a buddhista fogadalmakat, köztük - az eredetileg kínai eredetű - egész napon át tartó vegetáriánus étrendet. A következő dátumok a kínai naptár rendszere szerint értendők, így például a 4.8 jelentése a kínai naptár negyedik hónapjának nyolcadik napja és így tovább:

01.01 — Maitréja Buddha születésnapja (Maitréja a Sákjamuni Buddhát követő jövőbeli buddha)
01.09 — A dévák ura, Sakra születésnapja
02.08 — Sákjamuni Buddha önmegtartóztatási napja
02.15 — Sákjamuni Buddha Maháparinirvána (halála) napja
02.19 — Avalókitésvara bodhiszattva (Kuan Jin) születésnapja
02.21 — Szamantabhadra bodhiszattva születésnapja
04.04 — Mandzsusrí bodhiszattva születésnapja
04.08 — Sákjamuni Buddha születésnapja
04.15 — Vészák ünnepség, amelynek kínaiul különböző elnevezései vannak (pl: Fo Dan 佛誕, YuFo jie 浴佛節, Weisai jie 衛塞節)
05.13 — Szangharama (Jie Lan) bodhiszattva születésnapja
06.03 — Szkanda (Wei Duo) születésnapja
06.19 — Avalókitésvara bodhiszattva megvilágosodásának napja
07.13 — Mahászthámaprápta bodhiszattva születésnapja
07.15 — Ullambana fesztivál Szellemfesztivál
07.24 — Nágárdzsuna bodhiszattva születésnapja
07.30 — Ksitigarbha bodhiszattva születésnapja
08.22 — Dípankara Buddha (múltbéli buddha) születésnapja
09.19 — Avalokitésvara önmegtartóztatási napja
09.30 — Bhaisadzsjaguru Buddha (Gyógyító buddha) születésnapja
10.05 — Bódhidharma halálának évfordulója
11.17 — Amitábha Buddha születésnapja
12.08 — Sákjamuni Buddha megvilágosodásának napja

Javasolt irodalom és források

A Chan buddhizmusról a következő fontosabb források:

1. A Song-korban (960-1127) szerkesztett Öt Krónika (Wu Deng Lu), melyek közül a legkiemelkedőbb a Daoyuan által összeállított, 1011-ben kiadott 30 kötetes Jingde chuandenglu (Keitoku dentôroku). Mivel a chan kezdete és a krónika megírás között nagyjából egy félévezred telt el, így a korai történetre vonatkozólag a krónika történetileg nem hiteles, hiszen ez idő alatt a történelem és a legenda önkéntelenül is összemosódott.
2. Dao Xuan műve, a 補續高僧傳, Xu Gao Seng Zhuan fontos információkat tartalmaz Bódhidharma és Huike életéről.
3. A Lankávatára mesterek krónikája (楞伽師資紀記, Leng Qie Shi Zi Ji), melyet Jing Jue 713 és 741 között állított össze, és amely a déli és északi iskolák szétválása előtt keletkezett.
4. Zhuan Fa Baoji, mely az északi iskolától származik
5. A hatodik pátriárka szútrája (六祖壇經故事, Liu Zu Da Shi Fa Bao Tan Jing).
6. Sírfeliratok.
7. Zhiju: Bao Lin Zhuan (寶林傳), mely 801 körül íródott.
8. A Song-kori kiemelkedő szerzetesek krónikája (宋高僧傳 Song Gao Seng Zhuan)

---

1. Zhu, Caifang (2003), Buddhism in China Today: The Example of the Bai Lin Chan Monastery. Perspectives, Volume 4, No.2, june 2003 (PDF), archived from the original (PDF) on December 18, 2010
2. Yang, Fenggang; Wei, Dedong ((year unknown)), THE BAILIN BUDDHIST TEMPLE: THRIVING UNDER COMMUNISM (PDF), archived from the original on January 5, 2016
3. Welter, Albert (2000), Mahakasyapa's smile. Silent Transmission and the Kung-an (Koan) Tradition. In: Steven Heine and Dale S. Wright (eds)(2000): "The Koan. Texts and Contexts in Zen Buddhism, Oxford: Oxford University Press
4. McRae, John (2003), Seeing Through Zen, The University Press Group Ltd
5. Laliberte, Andre (2011), Buddhist Revival under State Watch, in: Journal of Current Chinese Affairs, 40, 2,107-134
6. Lai, Hongyi Harry (2003), The Religious Revival in China. In: Copenhagen Journal of Asian Studies
7. Hodus, Lewis (1923), Buddhism and Buddhists in China
8. Han Yu. "Sources of Chinese Tradition. c. 800.
9. Chen, Kenneth Kuan Sheng. Buddhism in China: A historical survey. Princeton, N.J., Princeton University Press, 1964.
10. Nan Huai-Chin (1995), The Story of Chinese Zen, Translated by Thomas Cleary, Charles E. Tuttle Company
11. Lancashire, Douglas (n.d.), Buddhism in Modern China (PDF)
12. 湖南29家寺院取消门票免费开放-中新网 - 中国新闻网
13. Lewis Hodus (1923), Buddhism and Buddhists in China. Chapter IX: Present-Day Buddhism
14. Daoru, Wei (n.d.), Buddhism in China and Modern Society: An Introduction Centering Around the Teachings of Taixu and Yinshun (PDF), archived from the original (PDF) on January 5, 2016
15. Appendix: Sects and Societies Recently or Currently Active in the PRC". Chinese Sociology & Anthropology
16. 如是我闻佛教网- 佛教百科_佛教电视台_佛教视频_佛教印经结缘
17. ...

❀ ❀ ❀

Köszönetet mondunk minden barátunknak, mindazon szerzőknek, tanítóknak, buddhistáknak és harcművészeknek, akik hozzájárultak a harcművészet-történeti-, buddhista-, bölcseleti és egyéb tanításokkal, írásokkal, tanulmányokkal, jegyzetekkel minden érző lény tanításához és tanulásához. Buddhák és Mesterek tanításait megosztani érdem, mindezen érdemeket felajánljuk az összes Buddháknak. A Xing Long Tang elfogulatlan, pártatlan, szektarianizmustól mentes elv alapján törekszik a Dharmát, a Chan hagyományvonal tanítását, a harcművészeti stílusok történeteit megosztani. 武林一家! 阿弥陀佛!

XiaoFeng Cserkész Gábor Mester @ Xing Long Tang | 2017 v1; első kiadás
Attribution-NonCommercial-NoDerivatives 4.0 licenc alkalmazásával | 署名-非商业性使用-禁止演绎 4.0 国际
Ha hibákat, megjelenési vagy egyéb problémákat találsz, írj nekünk: master [at] rgm [pont] hu

武林一家 |

❀ vissza | ❀ index | ❀ harcművészeti jegyzetek és publikációk

XING LONG TANG 醒龙堂中国武术研究会 | Honorary President: ZHANG ERYU Grandmaster | Master: XIAO FENG | Contact us: master [at] rgm.hu
Member of Hungarian Traditional Gong-Fu and Wushu Federation | HQ & Cultural Xchange: CHINESE ART CENTER 匈中文化交流中心.
Your use of this website is subject to, and constitutes acknowledgement and acceptance of, our Terms & Conditions @ 1995-2017
How you may Enhance your Health, Combat Efficiency, Mental Freshness and Spiritual Joy through autentic Gong Fu and Chan Teachings