A kínai egyenes kard (jian) története és jellemzői - 剑的历史与特点

Az ókori Kínában a kard (剑, jiàn) művészetét és a hozzá kapcsolódó hagyományt széles körben tisztelték. Ez nem csupán azért volt így, mert a kardtechnikák és -készségek nehezen elsajátíthatók voltak. A fő ok az volt, hogy a kard művészetének magasabb szintjeihez a testi ügyességen túl erkölcsi és szellemi tulajdonságokra is szükség volt. A kard tanulmányozásának megfelelő megalapozásához a harcművész más rövid fegyvereket is elsajátított, ami hosszú felkészülési időt igényelt. Ezért a kardmesternek, akit kínaiul jiànkè-nak (剑, jiànkè, „kardvívó, kardhős”) neveztek, akaraterővel, kitartással és állhatatossággal kellett rendelkeznie, hogy végigvigye a hosszú és kemény éveken át tartó gyakorlást. A kard így nem csupán fegyver, hanem a gyakorló jellemének és műveltségének kifejezője is lehetett. A hagyományos megfogalmazás szerint a kard „száz fegyver ura és a rövid fegyverek királya”.

Mivel a kard használata nagy pontosságot, időzítést és önuralmat kíván, a gyakorlásban fontos szerepet kapott a nyugalom és a higgadtság.

A gyakorlók egyes hagyományokban meditációs és légzőgyakorlatokat is alkalmaztak, hogy fejlesszék a figyelmet, a koncentrációt és a belső nyugalmat. A tanítvány mestere példáján és a hagyomány történetein keresztül erkölcsi értékeket is tanult. Ezek között fontos helyet foglalt el a hűség (忠, zhōng): a mesterhez, a családhoz, a közösséghez és – bizonyos történeti összefüggésekben – az uralkodóhoz vagy az országhoz való hűség. A másik fontos érték a tisztelet (敬, jìng) és a helyes viselkedés, az illem (禮, lǐ), amely szorosan összekapcsolódott az alázattal (謙, qiān). Az alázatos gyakorló tisztelte mesterét, társait és a hagyományt, miközben tudatában maradt saját hiányosságainak. A mesterek által hangsúlyozott másik fontos erény az igazságosság és a helyes cselekvés (义, yì) volt: a tanítványt arra tanították, hogy erejét ne öncélúan, hanem igazságos és helyes cél érdekében használja.

Ezek az eszmények azt fejezték ki, hogy a kard valódi értéke nem pusztán abban rejlik, hogy milyen ügyesen bánik vele a gyakorló. Az egyenes kard az önuralom, a fegyelem, a bátorság és a felelősség jelképe is volt. Aki a jian művészetében fejlődött, annak saját természetét is művelnie kellett: nemcsak a kezét és a testét, hanem a tudatát és a jellemét is.

A jiàn (剑, jiàn) számomra nem egyszerűen egy történelmi fegyver, hanem az autentikus Rou Gong Quan (柔功拳, Róugōngquán) gyakorlásának egyik fontos eszköze. A karddal végzett gyakorlásban nem pusztán a technikák formáját tanuljuk, hanem fokozatosan tapasztaljuk meg a test, a mozgás, a figyelem, a távolság és a szándék kapcsolatát. Amit kívülről egy gyakorlóformának látni, az belülről egészen más tapasztalat: a fegyver minden fölösleges mozdulatot, feszültséget és bizonytalanságot azonnal láthatóvá tesz.

A Rou Gong Quan gyakorlásában a kard ezért nem különálló fegyver. A gyakorlóforma során arra törekszünk, hogy a mozgása fokozatosan összekapcsolódjon a test mozgásával. A kéz nem egyszerűen mozgatja a fevert, hanem a váll, a könyök, a csukló, a törzs, a derék, a medence és a lábak összehangolt mozgásán keresztül vezeti azt. Ahogy a gyakorlás elmélyül, egyre kevésbé érződik, hogy az egész test mozgása folytatódik a penge irányában. Ez különösen jól megmutatkozik a gyakorlóformákban. Egy-egy mozdulatot nem azért ismétlünk, hogy minél látványosabban hajtsuk végre, hanem azért, hogy megértsük annak szerkezetét, irányát, időzítését és alkalmazási lehetőségét. A lassú gyakorlás lehetőséget ad arra, hogy érzékeljük a testben létrejövő feszültségeket, a súlypont változását és a penge kapcsolatát a test tengelyével. Később ugyanez a mozgás gyorsabban és szabadabban is végrehajtható, de az alapelv nem változik.

A kard gyakorlása ugyanakkor türelmet kíván.

A fegyver könnyűnek tűnhet, mégis nagyon pontos koordinációt követel. Ha a csukló megfeszül, ha a váll felemelkedik, ha a test elveszíti az egyensúlyát, vagy ha túlzott erő vezeti a pengét, az azonnal érezhetővé válik. A gyakorlás egyik fontos tanulsága éppen az, hogy a nagyobb erő nem feltétlenül jelent nagyobb hatékonyságot. A rendezett test, a megfelelő időzítés, az érzékelés és a pontos irány a tiszta tudtállapottal sokkal lényegesebb.

Az autentikus harcművészeti gyakorlásában ezért az egyenes kard nem pusztán a múlt megőrzésének eszköze. Segít megérteni azokat az alapelveket is, amelyek üres kézzel vagy más fegyverrel végzett gyakorlásban ugyanúgy jelen vannak. A jian megmutatja, mennyire egységesen működik a test, mennyire tiszta a mozgás szándéka, és képesek vagyunk-e fölösleges erőfeszítés nélkül fenntartani az egész test kapcsolatát.

Számomra az fontos, hogy legyenek olyan gyakorlók és tanítók, akik nem pusztán a külső mozdulatokat őrzik meg, hanem a mögöttük álló gyakorlási módszert és tapasztalatot is továbbadják. Ha a kard gyakorlása csak egy látványos koreográfiává válik, a hagyomány lényeges része elveszik. Ha azonban a gyakorlóformákon keresztül továbbra is keressük a test, a mozgás, a tudat és a szándék közötti kapcsolatot, akkor a jiàn művészete ma is élő gyakorlás maradhat. Ezért számomra nem egyszerűen "kardformák". Mindegyik egy-egy lehetőség arra, hogy ugyanazt az alapelvet más irányból tapasztaljam meg, mg most is, közel 40 év gayakorlással mögöttem: hogyan lehet a testet rendezni, a mozgást egyszerűsíteni, az érzékelést finomítani és a szándékot a cselekvéssel összhangba hozni miközben a tudat koncentrált marad. A forma végül nem cél, hanem eszköz. A cél az, hogy amit a gyakorlás során megtanulok, az a formán kívül, a szabad mozgásban is természetesen megjelenjen.

Az egyenes kard

Az egyenes kard (劍/剑, jiàn) a kínai harcművészetekben a rövid fegyverek egyik legösszetettebb formája. Magas szintű gyakorlása nem pusztán a kardtechnikai ismeretek elsajátítását jelenti, hanem az üres kezes gyakorlás során kialakított teststruktúra, koordináció, érzékenység és tudati összpontosítás fegyverrel történő kiterjesztését is. Ennek több oka van.

• A kard tanulását rendszerint megfelelő pusztakezes alapképzés előzi meg. A gyakorlónak előbb meg kell értenie a helyes testtartást és teststruktúrát, az ellazulást, a koordinációt, a légzést és a figyelem irányítását. E nélkül a kard formáinak és technikáinak megtanulása könnyen pusztán külső mozgássorrá válik. A kard akkor kezd valóban a gyakorló testének részévé válni, amikor a fegyver mozgása szorosan összekapcsolódik a lábak, a derék, a törzs, a kar és a tudat mozgásával.
• A belső gyakorlásban a qigong (气功, qìgōng) és a tudati összpontosítás olyan képességeket fejleszt, amelyek a kard használatában is megjelennek. A magasabb szintű gyakorlás célja, hogy az érzékelés és az erőkifejtés ne álljon meg a kéznél, hanem a fegyveren keresztül egészen a kard hegyéig kiterjedjen. Így a kard fokozatosan nem külső tárgyként, hanem a test mozgásának természetes folytatásaként jelenik meg.
• Akár puszta kézzel, akár karddal gyakorol valaki, a magasabb szintű gyakorlás célja nem pusztán a technikai ügyesség növelése. A gyakorlás során a figyelem, az önuralom, a nyugalom és az önismeret is fejlődik. A hagyományos kínai gondolkodásban a harcművészeti gyakorlás ezért gyakran összekapcsolódott a testi és tudati műveléssel. A magas szintű kardhasználatban a mozgás egyre kevésbé tűnik erőltetettnek: az állás, a lépés, a légzés, a figyelem és a kard mozgása fokozatosan összehangolódik. A gyakorlás célja nem egy merev forma elérése, hanem ennek az összehangoltságnak a természetessé tétele.

Az egyenes kard tanulásakor a gyakorló először az alapvető kardtechnikákat sajátítja el, amelyek számos kínai kardhagyományban közös alapot képeznek. A különböző földrajzi, történeti és harcművészeti hagyományok azonban eltérő hangsúlyokat alakítottak ki. Az északi kardhagyományokban gyakran nagyobb szerepet kap a hosszabb távolság, a lépések nagyobb kiterjedése és a gyors, támadó jellegű mozgás, míg egyes déli hagyományok rövidebb távolságon, tömörebb mozdulatokkal és erőteljesebb védekező alkalmazásokkal dolgoznak. Ezek azonban általános tendenciák, nem minden északi vagy déli kardhagyományra érvényes szabályok.

A különböző kínai harcművészeti rendszerek az erő alkalmazásában és a test használatában is eltérő hangsúlyokat helyezhetnek előtérbe. Egyes rendszerekben a dinamikus, közvetlen és erőteljes mozgás dominál, míg más hagyományok nagyobb hangsúlyt helyeznek a lazításra, az érzékenységre, a körkörös mozgásra és a finom erőalkalmazásra. A kard azonban minden esetben megköveteli a test és a fegyver pontos összehangolását. A gyakorlás magasabb szintjén a kard nem különálló tárgyként mozog, hanem a gyakorló egész testének mozgásával együtt válik a cselekvés részévé.

Bevezetés az alapképzésbe

A kardot a kínai hagyomány gyakran a rövid fegyverek királyaként említi.

A kard biztos használatának egyik fontos alapja a szablyával (dāo, 刀) szerzett tapasztalat, amelyet egyes hagyományok a rövid fegyverek alapjának vagy gyökerének tekintenek. Sok rendszerben ezért a kard tanulmányozását megelőzi a szablya alapjainak elsajátítása; ez azonban nem minden kínai harcművészeti hagyományban kötelező előfeltétel. A szablyagyakorlás különösen az állások, a lábmunka, az előre- és hátramozgás, valamint a rövid fegyverek kezeléséhez szükséges testi koordináció megalapozásában lehet hasznos. Bár a szablya és az egyenes kard egyaránt rövid fegyver, technikáik és az erő alkalmazásának módja jelentősen eltér.

A szablya elsősorban egyélű fegyver, amelynek kialakítása lehetővé teszi a penge erőteljesebb használatát, beleértve a fegyverek közötti erőteljesebb érintkezést is. A kétélű kard pengéje ezzel szemben érzékenyebb az éllel történő kemény ütközésre. Ezért a kard különböző részei nem azonos módon használhatók: a markolathoz közelebbi, erősebb pengeszakasz alkalmasabb lehet a határozottabb érintkezésre, míg a finomabb, élezett részeket célszerű kerülni az ellenfél fegyverének kemény éllel történő fogadásakor. A kard használatában ezért nagy jelentősége van a kitérésnek, az elvezetésnek, a siklásnak és a támadásba való átmenetnek, nem pedig az erőből végrehajtott blokkolásnak.

Szablya / egyenes kard: stratégia

A harcászati stratégia is eltér a szablya és a kard esetében. A szablyát használó gyakorló általában rövid és középtávolságon igyekszik dolgozni, hogy kihasználhassa a szablya erőteljes vágó- és védőtechnikáit. A szablya használatában a szabad kéz is fontos szerepet kaphat: segítheti az egyensúlyt és a koordinációt, illetve bizonyos rendszerekben az ellenfél csuklójának, karjának vagy fegyverének kontrollálására is használható. Az egyenes kard gyakorlója ezzel szemben gyakran nagyobb távolságot igyekszik fenntartani, hogy kihasználhassa a kard hegyének és élének pontosságát, valamint a gyors, egyenes vonalú szúró- és vágótechnikákat. A megfelelő távolság egyben több időt biztosíthat a támadás érzékelésére és az arra adott válaszra.

Az erő alkalmazásában a hagyományos kínai harcművészeti szemlélet különbséget tehet a nyers vagy közvetlen izomerő és a finomabban koordinált erőkifejtés között. A jian használatában az izomerő mellett fontos szerepet kap a test összehangolása, a szerkezeti erő, az időzítés és — az adott hagyomány fogalmaival élve — a belső energia (气, qì) megfelelő vezetése. A qi azonban nem egyszerűen az izomerő alternatívája, hanem a hagyományos kínai harcművészeti elmélet tágabb fogalma. A kard finomabb irányítása és érzékenyebb erőalkalmazása ezért hosszú gyakorlást és magas fokú koordinációt igényel.

Bár sok különbség van a szablya és a jian között, a szablyagyakorlás számos hagyományban hasznos alapot jelenthet a kard tanulmányozásához: fejleszti az állásokat, a lábmunkát, a kitéréseket, valamint az alapvető előre- és hátramozgásokat. Emellett hozzájárul a rövid fegyverek kezeléséhez szükséges erő, koordináció és testtudat kialakításához. A legfontosabb, hogy a szablyagyakorlás segíthet a gyakorlónak megérteni a rövid fegyverek alkalmazásának és harcászati stratégiájának általános elveit. A jian tanulásakor azonban a testi alapok mellett a türelmet, a higgadtságot és a kitartást is művelni kell; a gyakorlónak meg kell értenie minden mozdulat formáját, célját és alkalmazását.

A kínai kard történelme

A jiàn (剑, jiàn) története több mint két évezredre nyúlik vissza.

A kard a kínai hadviselés, társadalmi kultúra és irodalmi hagyomány fontos fegyvere és szimbóluma volt, különösen a Keleti Zhōu-kortól kezdve. Régészeti leletek és ókori írott források egyaránt tanúsítják használatát, miközben a kard formája, anyaga és katonai szerepe jelentősen változott az idők során. A legkorábbi kínai kardok bronzból készültek. A bronzpengék előzményei a rövidebb késekben és tőrszerű fegyverekben kereshetők, míg a valódi, hosszabb kétélű kardok a Nyugati Zhōu-korban (西周, Xī Zhōu, kb. i. e. 1046–771) már megjelentek. A Tavasz és Ősz korszakára (春秋, Chūnqiū, hagyományosan i. e. 770–476) a kardok egyre fontosabbá váltak, különösen a déli Wú és Yuè államokban. A korszak végére a bronzkardok pengéi jelentősen meghosszabbodtak, és a kard a korábbi rövid fegyverhez képest önálló, jól meghatározható harci fegyverré vált.

A kard fejlődésében döntő változást jelentett a vas- és acélkohászat elterjedése. Kínában már a Nyugati Zhōu-kor végéről is ismerünk vasból készült kardot, a Tavasz és Ősz, majd különösen a Hadakozó Fejedelemségek korszakában pedig egyre több vas- és acélfegyver jelent meg. A Hadakozó Fejedelemségek közepére egyes államokban már 80–100 centiméteres vas- és acélkardokat is készítettek. A korszak végére a hőkezeléssel keményített acélpengék technológiája is ismertté vált.

A bronz tehát nem egyszerűen egy „rosszabb” anyag volt: a korabeli bronzkardok fejlett ötvözési és öntési technológiával készülhettek, és számos kiváló minőségű példány maradt fenn. A vas és az acél azonban nagyobb lehetőséget adott hosszabb, keskenyebb és tartósabb pengék készítésére. A Hàn-dinasztia (汉朝, Hàn Cháo, i. e. 206 – i. sz. 220) idejére a katonai kardok között a vas- és acélpengék váltak meghatározóvá, és a bronzkardok fokozatosan elvesztették elsődleges katonai szerepüket. A kard formája és használata ezzel párhuzamosan folyamatosan változott. A penge hosszabbodása és az anyag tulajdonságainak javulása új technikai lehetőségeket teremtett, így a szúrás, a vágás, a kitérés és a fegyverek közötti érintkezés technikái is fejlődtek. A kard története ezért nem pusztán a kovácstechnika története: a fegyver anyagának, formájának és használatának változása egymást kölcsönösen alakító folyamat volt.

A kardok alakja, mérete, szerkezete és díszítése korszakonként és régiónként is változott. A fejlődésre nemcsak a kohászat, hanem a hadviselés, a társadalmi szokások és a szomszédos népekkel fenntartott kapcsolatok is hatással voltak. A kínai fegyverkultúra maga is kölcsönösen hatott Kelet- és Belső-Ázsia más térségeire. Különösen a Táng-korban (唐, Táng, 618–907) volt erős a kulturális és technológiai kapcsolat Kína, Korea, Japán és Közép-Ázsia között.

A japán kard fejlődésére jelentős hatást gyakoroltak a kontinensről, köztük Kínából érkező fegyverformák és kohászati technológiák, különösen a Táng-kori kardok. A japán kard azonban nem egyszerűen kínai eredetű: a japán kardkészítés saját történeti fejlődésen ment keresztül, amelynek során a kontinensről átvett formák és technológiák helyi hagyományokkal alakultak át. A későbbi japán katana ennek a hosszú japán fejlődési folyamatnak az eredménye. Az ókori kínai kardokról szóló forrásokat ugyanakkor mindig meg kell különböztetni a régészeti bizonyítékoktól. A híres kardkovácsokról, legendás pengékről és különleges fegyverkészítési eljárásokról szóló történetek jelentős része későbbi irodalmi hagyományból származik. Különösen fontos forrás a történetíró feljegyzései (史記, Shǐjì), amelyet Sīmǎ Qiān (司马迁, Sīmǎ Qiān) állított össze a Nyugati Hàn-korban, valamint a Wú és Yuè tavasz-őszi krónikája (吳越春秋, Wúyuè Chūnqiū) és a Yuè elveszett krónikája (越絕書, Yuèjué Shū). Ezek a művek értékes adatokat őriznek az ókori kardkultúráról, de a bennük szereplő legendás történeteket nem szabad minden esetben történeti tényként kezelni.

A kard első feljegyzett előfordulása

A kínai hagyomány a jiàn eredetét igen korai, részben legendás korszakokba helyezi. A kard eredetéről szóló egyik fontos korai hagyomány a Yuè elveszett krónikájának „Értékes kardokról szóló feljegyzése” (《越絕書·外傳記寶劍》, Yuèjué Shū · Wàizhuàn Jì Bǎojiàn) című részében maradt fenn. A szövegben a legendás kardkovácsok, köztük Ōu Yězǐ (欧冶子, Ōu Yězǐ) és Gān Jiāng (干将, Gān Jiāng), valamint több híres kard története jelenik meg. Ezeket a beszámolókat azonban nem szabad a kínai kard régészetileg igazolt kezdetének tekinteni: irodalmi és mitikus hagyományokat őriznek, amelyek később a kínai kardkultúra fontos részévé váltak.

A Sárga Császár (黄帝, Huáng Dì) alakjához szintén számos, fegyverekkel és fémművességgel kapcsolatos későbbi hagyomány kapcsolódik. A Yuè elveszett krónikájának „Értékes kardokról szóló feljegyzése” (《越絕書·外傳記寶劍》, Yuèjué Shū · Wàizhuàn Jì Bǎojiàn) például a kardok történetét egy sokkal tágabb technológiai és kulturális korszakba helyezve beszél a korai uralkodók idejéről. A szöveg szerint a fegyverek anyaga és készítésük módja az egyes korszakokban fokozatosan változott: a korai időkben kőből készültek fegyverek, később a réz, majd a vas került előtérbe. Ez a hagyomány azonban nem tekinthető a régészeti fejlődés közvetlen történeti dokumentációjának.

A régészeti bizonyítékok alapján a bronzfegyverek már a Shāng-korban (商, Shāng) jelentős szerepet játszottak. A hosszabb, valódi kétélű bronzkardok fejlődése azonban későbbi folyamat volt, amely különösen a Zhōu-korban, majd a Tavasz és Ősz korszakban és a Hadakozó Fejedelemségek idején vált jelentőssé. A kardok fokozatosan hosszabbá és technikailag fejlettebbé váltak, miközben Wú és Yuè térsége különösen híressé vált fejlett fémművességéről és kardkultúrájáról.

A Wú és Yuè térségéhez kapcsolódó kardhagyományt két fontos klasszikus történeti-irodalmi mű őrizte meg. A Wú és Yuè tavasz–őszi krónikája (《吳越春秋》, Wúyuè Chūnqiū) a Keleti Hàn-korban összeállított mű, amely Wú és Yuè történetéhez kapcsolódó hagyományokat őriz. A Yuè elveszett krónikája (《越絕書》, Yuèjué Shū) szintén korai kínai történeti-irodalmi mű, amely különösen gazdag a Wú–Yuè térséghez, a fémművességhez és a legendás kardokhoz kapcsolódó hagyományokban.

A Tavasz és Ősz, valamint a Hadakozó Fejedelemségek korának híres kardkovácsai közé sorolja a hagyomány Ōu Yězǐt (欧冶子, Ōu Yězǐ), Gān Jiāngot (干将, Gān Jiāng) és Mò Yét (莫邪, Mò Yé). A hozzájuk kapcsolódó történetekben olyan legendás kardok szerepelnek, mint a Zhànlú (湛盧/湛卢, Zhànlú), a Jùquē (巨闕/巨阙, Jùquē), valamint Gān Jiāng és Mò Yé saját nevüket viselő kardjai. Ezek a történetek nem kortárs régészeti vagy történeti beszámolók, hanem a kínai kardkultúra későbbi irodalmi hagyományának fontos részei.

Különösen fontos forrás a Yuè elveszett krónikájának „Értékes kardokról szóló feljegyzése” (《越絕書·外傳記寶劍》, Yuèjué Shū · Wàizhuàn Jì Bǎojiàn). A szöveg szerint a Chu királya Fēng Húzǐt (風胡子/风胡子, Fēng Húzǐ) küldte Wúba, hogy Ōu Yězǐ és Gān Jiāng segítségével vaskardokat készíttessen. A történet szerint a két kovács három híres kardot készített: Lóngyuānt (龍淵/龙渊, Lóngyuān), Tà'ēt (泰阿, Tà'ē) és Gōngbùt (工布, Gōngbù). A szöveg ezek alakját és pengéjének mintázatát is részletesen leírja.

A történet másik fontos része a Yuè királyának öt legendás kardjáról szól. A forrás szerint ezek között szerepelt a Jùquē (巨闕/巨阙, Jùquē), valamint a Chúnjūn (純鈞/纯钧, Chúnjūn), a Shèngxié (勝邪/胜邪, Shèngxié), a Yúcháng (魚腸/鱼肠, Yúcháng) és a Zhànlú (湛盧/湛卢, Zhànlú). A történetben a kardok minőségét és különleges tulajdonságait a kardok felismerésében jártas Xuē Zhú (薛燭, Xuē Zhú) értékeli. Ez a rész jól mutatja, hogy a kard a kínai hagyományban nem pusztán használati tárgyként, hanem sajátos esztétikai és kulturális értékkel rendelkező tárgyként is megjelent.

A Wú és Yuè tavasz–őszi krónikája (《吳越春秋》, Wúyuè Chūnqiū) és a Yuè elveszett krónikája (《越絕書》, Yuèjué Shū) ezért különösen fontos a kínai kardkultúra tanulmányozásához. Nem azért, mert minden bennük szereplő történetet történeti tényként kell elfogadnunk, hanem azért, mert ezek a szövegek megmutatják, hogyan gondolkodott a későbbi kínai hagyomány a kard eredetéről, a kovácsmesterségről, a kiváló fegyverekről és a kardot készítő mesterek tudásáról.

• Wú és Yuè tavasz–őszi krónikája (《吳越春秋》, Wúyuè Chūnqiū) — a Wú és Yuè történetéhez kapcsolódó korai klasszikus történeti-irodalmi mű.
• Yuè elveszett krónikája (《越絕書》, Yuèjué Shū) — a Wú–Yuè térség történetéhez és hagyományaihoz kapcsolódó klasszikus szöveg.
• Az Értékes kardokról szóló feljegyzés (《越絕書·外傳記寶劍》, Yuèjué Shū · Wàizhuàn Jì Bǎojiàn) — a legendás kardokról, Ōu Yězǐről, Gān Jiāngról és a híres Wú–Yuè kardokról szóló rész.

A Qín-kor és az első császár kardjai

A Qín-dinasztia (秦, Qín, i. e. 221–206) létrejöttével a jiàn továbbra is fontos katonai fegyver maradt. Qín Shǐhuáng, vagyis Qín első császára (秦始皇, Qín Shǐhuáng) i. e. 221-ben legyőzte a rivális hadviselő államokat, és létrehozta az egységes Qín Birodalmat. A korszak fegyverzetéről ma már nemcsak későbbi történeti beszámolókból, hanem jelentős régészeti leletanyagból is képet alkothatunk.

A Qín-kori fegyverek egyik legfontosabb régészeti együttese a Qín Shǐhuáng sírkomplexumához kapcsolódó terrakotta hadsereg. A sír körüli ásatások során nagy számban kerültek elő bronz nyílhegyek, lándzsa- és alabárdalkatrészek, valamint kardokhoz kapcsolódó leletek. A bronzkardok technológiai fejlettsége különösen figyelemre méltó: egyes pengék hosszúak, keskenyek és gondosan kidolgozottak voltak. A terrakotta hadsereg fegyverei ezért fontos közvetlen bizonyítékai annak, hogy a Qín-kori hadsereg fegyvergyártása magas színvonalat ért el.

A Qín-kori kardokról ugyanakkor óvatosan kell fogalmaznunk. A régészeti leletek alapján nem állítható, hogy a korszak minden kardja azonos felépítésű vagy azonos anyagból készült volna. A bronz továbbra is jelentős szerepet játszott, miközben a vas és az acél használata is egyre fontosabbá vált. A Qín-kor ezért inkább egy hosszabb technológiai átmenet egyik fontos állomása, mintsem egyetlen, hirtelen bekövetkező váltás a bronzkardról a vaskardra.

A Sūzhōu melletti Tigris-dombhoz (虎丘, Hǔqiū) kapcsolódó Kard-tó (劍池/剑池, Jiàn Chí) története más természetű. A helyhez kapcsolódó hagyomány szerint Hé Lǘ, Wú királya (吳王闔閭/吴王阖闾, Wú Wáng Hé Lǘ) híres kardokat gyűjtött, és egyes változatok szerint ezek közül többet sírjába is temettek. A későbbi hagyomány a Tigris-domb Kard-tavát ehhez a történethez kapcsolta. Ezt azonban nem szabad úgy kezelni, mint egy Qín Shǐhuáng korából származó, régészetileg igazolt eseményt. A Kard-tóhoz kapcsolódó történetek több évszázadon át formálódó helyi és irodalmi hagyományt őriznek.

Vas- és acélkardok

A vas és az acél használata hosszú idő alatt alakította át a kínai fegyvergyártást. A korai vasleletek már a Zhōu-korban megjelennek, a Tavasz és Ősz korszakban pedig egyre több bizonyíték utal a vas- és acéltechnológiák fejlődésére. A Hadakozó Fejedelemségek korára a vasfegyverek alkalmazása jelentősen elterjedt, miközben a bronzfegyverek sem tűntek el azonnal. A korszak végére a kovácsolás, a széntartalom szabályozása és a hőkezelés különböző módszerei lehetővé tették a korábbinál összetettebb acélpengék készítését.

A Hàn-dinasztia (漢/汉, Hàn, i. e. 206 – i. sz. 220) idején a vas- és acélfegyverek gyártása tovább fejlődött. A hosszabb kétélű kard, a jiàn, továbbra is fontos katonai fegyver maradt, miközben az egyélű dāo (刀) fokozatosan egyre jelentősebb szerepet kapott. A Hàn-kori fegyverek között kovácsoltvasból és különböző minőségű acélból készült pengéket is találunk. A kard ebben a korszakban már nem pusztán katonai eszköz volt: viselése és birtoklása társadalmi státuszhoz, hivatalhoz, személyes tekintélyhez és kulturális identitáshoz is kapcsolódhatott.

A Hàn-dinasztia utáni évszázadokban a jiàn szerepe és formája tovább változott. A Három Királyság korában (三國/三国, Sānguó, 220–280), majd az Északi és Déli dinasztiák idején (南北朝, Nánběicháo, 420–589) Kína különböző régióinak és népeinek katonai hagyományai kölcsönösen hatottak egymásra. A Sùi-dinasztia (隋, Suí, 581–618) és különösen a Táng-dinasztia (唐, Táng, 618–907) idején a kard továbbra is katonai fegyver és társadalmi szimbólum maradt. A Táng-kori Kína Közép- és Belső-Ázsiával fenntartott intenzív kapcsolatai a fegyverzet és a katonai kultúra fejlődésére is hatással voltak.

A Sòng-dinasztia (宋, Sòng, 960–1279) idején a lőpor katonai alkalmazása, valamint más fegyverzeti és haditechnikai újítások jelentősen átalakították a hadviselést. Ez azonban nem jelentette a kard eltűnését. A jiàn és a dāo továbbra is használatban maradt, miközben a katonai szerepek és a fegyverek közötti munkamegosztás fokozatosan átalakult. A Sòng-kori katonai kézikönyvek már olyan összetett fegyveres rendszert mutatnak, amelyben a kard csak egyike volt a számos alkalmazott fegyvernemnek.

A Sòng után a mongolok által létrehozott Yuán-dinasztia (元, Yuán, 1271–1368) idején tovább erősödött a kínai, mongol és más eurázsiai katonai hagyományok kölcsönhatása. A korszak fegyverkultúráját ezért nem lehet egyszerűen a korábbi kínai hagyomány változatlan folytatásaként értelmezni. A fegyverek, a lovas hadviselés és a katonai szervezet egyaránt több kulturális hagyomány találkozásának eredményei voltak.

A Míng-dinasztia (明, Míng, 1368–1644) idején a jiàn és a dāo egyaránt jelen volt a hadseregben, miközben a különböző fegyvernemek szerepe egyre specializáltabbá vált. A korszak egyik legfontosabb katonai kézikönyve a Hatékony fegyelemről szóló új értekezés (《紀效新書》, Jìxiào Xīnshū), amelyet Qī Jìguāng (戚繼光/戚继光, Qī Jìguāng, 1528–1588) állított össze. A mű a Míng-kori katonai kiképzés, fegyverhasználat és harci szervezet egyik legfontosabb forrása.

A Qīng-dinasztia (清, Qīng, 1644–1912) idején a hagyományos kard továbbra is használatban maradt, miközben a lőfegyverek katonai jelentősége folyamatosan növekedett. A kard katonai szerepe ezért fokozatosan szűkült, de nem tűnt el egyik pillanatról a másikra. A késői Qīng-korban is készültek és használtak különböző jiànokat és dāókat, miközben a kard egyre erősebben kapcsolódott az önvédelemhez, a harcművészeti gyakorláshoz, a társadalmi reprezentációhoz és a kulturális szimbolikához.

A Qīng-kori katonai fegyverzetről és kiképzésről további fontos adatokat találunk a korszak hivatalos katonai irodalmában. A Katonai szabványok és gyakorlatok gyűjteménye (《武備志》, Wǔbèi Zhì) korábbi korszak anyagait is megőrizte, és jól mutatja, hogy a kínai katonai kultúrában a fegyverek használata mindig több fegyvernem és többféle gyakorlási hagyomány összefüggésében értelmezhető.

A 19. század végétől, különösen a modern, lőfegyverekre épülő hadseregek kialakulásával, a hagyományos kard fokozatosan elveszítette elsődleges katonai szerepét. A jiàn azonban nem tűnt el. A 20. században tovább élt a hagyományos wǔshùban, a különböző harcművészeti iskolák gyakorlásában, a színpadi előadásban, a táncban és a kulturális reprezentációban. A mai kínai kardgyakorlás ezért nem egyetlen történeti korszak változatlan továbbélése, hanem több évszázad katonai, harcművészeti és kulturális hagyományának összekapcsolódó öröksége.

A jiàn történetének tanulmányozásakor ezért különösen fontos megkülönböztetni egymástól a régészeti bizonyítékokat, a történeti forrásokat és a későbbi irodalmi hagyományokat. A Qín-kori terrakotta hadsereg valódi fegyvereket és fegyveralkatrészeket őrzött meg számunkra; a Wú és Yuè kardjairól szóló történetek viszont elsősorban az irodalmi hagyományon keresztül maradtak fenn. Mindkettő értékes, de nem ugyanazt a fajta történeti bizonyítékot képviseli.

A jiànról általában

A nyugati harcművészeti közegben a jiàn kevéssé ismert és gyakran félreértett fegyver. Ennek egyik oka, hogy a kínai harcművészetek tanulmányozása Nyugaton sokáig elsősorban a gyakorlati technikákra korlátozódott, miközben a jiàn történeti és kulturális jelentésének megértéséhez a kínai történelem, irodalom és társadalom ismerete is szükséges. A fennmaradt kínai források jelentős része továbbra is csak részben hozzáférhető nyugati nyelveken, és a történeti kardvívás hagyományainak rekonstrukciója önmagában is összetett feladat.

A kard meghatározása

A kínai hagyományban két alapvető pengés fegyverkategóriát különböztetnek meg: a jiàn-t (剑, jiàn) és a dāo-t (刀, dāo). A jiàn egyenes, kétélű penge, amelynek fontos szerepe volt a szúrásban, de vágásra is alkalmas volt. A dāo ezzel szemben egyélű fegyverkategória; alakja történeti korszakonként változott, és nem mindig volt ívelt. A nyugati szakirodalomban a dāo-t gyakran „szablyának” vagy „kardnak” fordítják, de egyik fordítás sem fedi le teljesen a kínai fogalom jelentését. A rövidebb pengés fegyverek külön megnevezéseket is kaphattak. A bǐshǒu (匕首, bǐshǒu) például tőrt vagy rövid szúrófegyvert jelent, de nem egyszerűen a jiàn vagy a dāo rövidített változata. A kínai fegyvernevek ezért elsősorban a fegyver szerkezetére, funkciójára és hagyományos kategóriájára utalnak, nem pedig egyetlen, minden korszakban érvényes méretbeli határértékre.

A kardok elnevezése

A kínai hagyományban számos nevezetes kardnak külön neve volt. Ezek a nevek utalhattak a kard készítésének helyére, készítőjére, tulajdonosára, legendás eredetére vagy valamely különleges tulajdonságára. A klasszikus irodalomban ilyen például a Kūnwú kard (崑吾劍, Kūnwú jiàn), amelynek neve a Kūnwúhoz kapcsolódó mitikus és kohászati hagyományokat idézi. Más kardnevek egy híres kovácshoz kapcsolódtak. A Gān Jiāng-kard (干將劍, Gān Jiāng jiàn) és a Mò Yé-kard (莫邪劍, Mò Yé jiàn) például a hagyományos kínai irodalom híres kardkovács-házaspárjának nevét őrzi. A Lóngquán-kard (龙泉剑, Lóngquán jiàn) ezzel szemben elsősorban Lóngquán híres kardkovács-hagyományára és a hozzá kapcsolódó fegyverekre utal.

A kard neve ugyanakkor nem feltétlenül jelentett önálló történeti fegyverkategóriát. Egy név gyakran egy konkrét fegyverhez, egy kovácshoz, egy helyhez vagy egy irodalmi hagyományhoz kapcsolódott. Ezért az egyes kardnevekből nem lehet automatikusan egy adott korszak általános fegyvertípusára következtetni.

A gyakorlóformák elnevezése

A modern kínai harcművészeti hagyományban a kard gyakorlóformáinak nevei többféle módon alakulhatnak. A név utalhat egy helyhez, hegyhez vagy ahhoz kapcsolódó hagyományhoz, például a Wǔdāng kardhoz (武当剑, Wǔdāng jiàn), de kapcsolódhat egy adott harcművészeti rendszerhez, gyakorlási hagyományhoz, családhoz vagy a formát létrehozó, illetve továbbadó személyhez is. A Qī-család kardja (戚门剑, Qī mén jiàn) például a Qī családhoz kapcsolódó kardhagyományra utal; neve nem feltétlenül bizonyítja, hogy maga a ma ismert gyakorlóforma közvetlenül Qī Jìguāngtól (戚继光, Qī Jìguāng, 1528–1588) származik. Qī Jìguāng Míng-kori tábornok és hadtudományi író volt, akinek Új értekezés a hatékony fegyelemről (紀效新書, Jìxiào Xīnshū) című katonai kézikönyve fontos elsődleges forrás a Míng-kori katonai kiképzés, fegyverhasználat és harci gyakorlat tanulmányozásához. A Jìxiào Xīnshū teljes szövege a Chinese Text Projectben (紀效新書, Jìxiào Xīnshū).

Más gyakorlóformák neve szimbolikus vagy filozófiai jelentést hordoz. Ilyen például a Három Hatalmasság kardja (三才劍, Sān Cái Jiàn), amelynek nevében a sāncái (三才, sāncái, „három hatalmasság”) fogalma az Ég, a Föld és az Ember hármasságára utal. Ez a fogalom a klasszikus kínai gondolkodásban, különösen a Változások könyvéhez (易經, Yìjīng) kapcsolódó hagyományban jelenik meg. A Változások könyvének Xìcí (繫辭) című része kifejezetten a „három hatalmasság” elvéhez kapcsolja az Ég, a Föld és az Ember útját: „立天之道曰陰與陽，立地之道曰柔與剛，立人之道曰仁與義” – vagyis az Ég útja a yin és yang, a Föld útja a lágyság és keménység, az Ember útja pedig az emberség és az igazságosság. A Változások könyvének Xìcí-része a Chinese Text Projectben (周易・繫辭上).

A gyakorlóforma neve ezért nem feltétlenül a forma történeti eredetének pontos dokumentációja. Egy név megőrizhet egy régi hagyományt, utalhat egy földrajzi helyre, egy családra, egy tanítóra, egy katonai vagy harcművészeti rendszerre, illetve valamely klasszikus fogalomra. A név és a tényleges forma története ezért nem mindig azonosítható egymással, és különösen a későbbi harcművészeti hagyományok esetében érdemes elválasztani a történetileg dokumentálható adatokat a hagyomány által továbbadott értelmezésektől.

A kard funkciói

A jiàn története során nem csupán harci fegyverként szolgált.

A korai korszakokban katonai és személyes fegyverként is használták, különösen a harcosok, tisztek és az előkelőbb rétegek körében. A Hadakozó Fejedelemségek és a korai császárkor idején a kardvívásnak önálló kulturális jelentősége is kialakult; ezt jól mutatják a kardforgatókról szóló történetek és a kardról szóló irodalmi művek.

A Han-kor után a jiàn fokozatosan háttérbe szorult a hadsereg elsődleges közelharci fegyverei között, miközben az egyélű dāo egyre fontosabbá vált. A dāo katonai előretörése azonban nem jelentette a jiàn eltűnését. A kard továbbra is jelen volt az udvari, hivatalnoki, kulturális, önvédelmi és rituális környezetben, és különösen erősen összekapcsolódott a művelt ember és a harcos eszményével.

A kard kulturális jelentősége ezért jóval túlmutatott a csatatéren. A jiàn a műveltség, a személyes méltóság, a társadalmi rang, a katonai képesség és bizonyos esetekben a rituális vagy szimbolikus hatalom jelképe is lehetett. A későbbi korszakokban egyes díszkardok elsősorban reprezentációs tárgyként szolgáltak, és nem feltétlenül voltak alkalmasak tényleges harcra. A kínai irodalomban, festészetben és előadóművészetekben is fontos szerepet kapott. A karddal végzett táncok és demonstrációk különösen a későbbi korszakokban váltak a kulturális hagyomány részévé. Így a jiàn egyszerre maradt fegyver, műveltségi szimbólum és művészeti tárgy.

Miért tisztelik a kardot

A jiàn különleges helyet foglal el a kínai kulturális képzeletben. A kardforgatás nemcsak technikai ügyességet, hanem pontos időzítést, testkoordinációt, érzékenységet és fegyelmet is igényel. A klasszikus irodalomban ezért a kardforgató alakja gyakran olyan emberként jelenik meg, akinek fegyveres tudása személyes tulajdonságokkal, döntésekkel és erkölcsi értékekkel kapcsolódik össze.

A Történetíró feljegyzései (史記, Shǐjì) különösen fontos forrás a korai kínai kardkultúra megértéséhez. Sīmǎ Qiān művében nem csupán a jiàn mint fegyver jelenik meg, hanem olyan személyek történetei is, akiknek életében a kardforgatás, a bátorság, a hűség, a személyes kötelezettség és az erkölcsi döntés szorosan összekapcsolódik. A Kardforgatókról és merénylőkről szóló életrajzokban (刺客列傳, Cìkè Lièzhuàn) például Jing Ke (荊軻, Jīng Kē) kardforgatást tanult, és Gai Nie-vel (蓋聶, Gài Niè) kardvívásról vitázott. A szövegben a kardforgatás ezért nem pusztán fizikai technikaként jelenik meg, hanem a személy jellemének és cselekedeteinek összefüggésében is.

Hasonló kapcsolat figyelhető meg a Vándorló lovagokról szóló életrajzokban (游俠列傳, Yóuxiá Lièzhuàn). Sīmǎ Qiān itt olyan emberekről ír, akik a társadalom hivatalos rendjén kívül vagy annak peremén mozogtak, mégis fontosnak tartották a szavahihetőséget, az adott szó megtartását, a mások iránti segítséget és a személyes bátorságot. A szöveg egyik hangsúlyos gondolata éppen az, hogy ezek az emberek nem feltétlenül a hivatalos erkölcsi normák szerint éltek, mégis rendelkezhettek olyan tulajdonságokkal, amelyeket Sīmǎ Qiān figyelemre méltónak tartott.

Ezekből a forrásokból azonban nem következik, hogy a korai Kínában már létezett volna a későbbi értelemben vett, egységes „kard útja”. Pontosabb úgy fogalmazni, hogy a jiàn körül fokozatosan olyan kulturális jelentésrétegek alakultak ki, amelyekben a fegyveres tudás, a bátorság, a hűség, a személyes méltóság és az erkölcsi döntés egymással összekapcsolódhatott. A későbbi kínai kardhagyományok ezt a hosszú kulturális örökséget különböző módokon értelmezték tovább.

A jiàn tisztelete tehát nem egyszerűen abból fakadt, hogy nehéz volt vele bánni. A kard évszázadokon keresztül olyan kulturális jelentésrétegeket halmozott fel, amelyekben a harci képesség, a műveltség, a személyes méltóság és az erkölcsi tartás egymást erősítő eszményekké válhattak. A kínai hagyományban ezért a jiàn egyszerre maradhatott fegyver, a gyakorlás eszköze és kulturális szimbólum.

Forrásként lásd: Sīmǎ Qiān – A merénylők életrajzai (史記·刺客列傳, Shǐjì · Cìkè Lièzhuàn); valamint Sīmǎ Qiān – A vándorló lovagok életrajzai (史記·游俠列傳, Shǐjì · Yóuxiá Lièzhuàn). A teljes műhöz: Történetíró feljegyzései (史記, Shǐjì) – Chinese Text Project.

A kard viselése

A jiàn viselésének módja koronként, társadalmi helyzettől és a kard típusától függően változott. A történeti források és fennmaradt ábrázolások alapján a kardot viselhették derékövre függesztve, illetve bizonyos körülmények között vállon vagy háton szállítva. Nem tekinthető azonban általános történeti szabálynak, hogy a kínai kardokat mindig háton hordták, és a viselés módja nem vezethető vissza egyetlen egységes etikettig. A kard hordozásának módját a hüvely kialakítása, a fegyver hossza és súlya, valamint a társadalmi és katonai környezet egyaránt befolyásolhatta. A későbbi harcművészeti gyakorlatban a hordozás és a kard elővétele részben már oktatási és demonstrációs szempontok szerint is alakult.

A kard vizsgálata

A kard átadására és megvizsgálására vonatkozó biztonsági szabályokat érdemes elkülöníteni a történetileg igazolható, formális kínai etikettől. Nem ismert olyan egységes, minden korszakra és minden kínai kardhagyományra érvényes szabálygyűjtemény, amely pontosan meghatározná, hogyan kell egy jiàn-t átadni vagy megvizsgálni. A mai gyakorlásban azonban néhány alapelv ésszerű és biztonságos.

1. A kardot lehetőleg markolattal előre adják át, úgy, hogy az átvevő biztonságosan meg tudja fogni a fegyvert. A pengét nem szabad úgy átadni, hogy az átvevőnek az élhez vagy a hegyhez kelljen nyúlnia.
2. A pengét célszerű tiszta, száraz kézzel kezelni. A bőrön lévő nedvesség, só és zsír hosszabb távon elősegítheti a korróziót, ezért a penge közvetlen érintését kerülni kell.
3. A kard hegyét és élét mindig biztonságos irányban kell tartani. A pengét nem szabad az arc, a szem vagy más személy teste felé irányítani, még akkor sem, ha a fegyvert éppen csak vizsgálják.
4. A kardot nem célszerű szükségtelenül lengetni vagy próbálgatni olyan helyen, ahol mások tartózkodnak. Egy valódi, éles jiàn kezelése különösen nagy figyelmet igényel.
5. A penge vizsgálatát megfelelő fényben, ellenőrzött körülmények között kell végezni. A kard élét nem szükséges ujjal vagy más testrésszel ellenőrizni; az élesség vizsgálatának biztonságosabb módszerei is vannak.

Ezek elsősorban biztonsági és fegyverkezelési alapelvek, nem pedig egy minden korszakra visszavezethető, egységes „kínai kardetikett”. A történeti jiàn-kultúra ennél sokkal változatosabb volt, és különbséget kell tenni a történeti fegyverviselés, a modern harcművészeti gyakorlás és a mai gyűjtői fegyverkezelés szabályai között.

Hogyan válasszunk egyenes kardot

A kínai harcművészetekhez különböző minőségű gyakorló- és használati kardok kaphatók. A kiválasztásánál ezért nem önmagában az anyag megnevezése, hanem a penge kialakítása, hőkezelése, szerkezeti szilárdsága, egyensúlya és a markolathoz való rögzítése a döntő.

• A kard hossza igazodjon a testmagasságához és az adott gyakorlási hagyomány követelményeihez. Nincs minden kínai kardra érvényes, egységes méretarány; a megfelelő hossz az alkalmazott kardfajtától, a formától és a gyakorló testalkatától is függ. Sok modern gyakorlórendszerben a kardot függőlegesen tartva a hegye körülbelül a fül vagy a fej magasságáig ér, de ez nem történeti általános szabály.
• A penge szélessége és vastagsága a markolattól a hegy felé fokozatosan változzon, és ne legyen rajta indokolatlan törés, éles átmenet vagy látható gyártási hiba. A penge geometriája alapvetően meghatározza a kard súlyát, rugalmasságát és kezelhetőségét.
• A penge legyen egyenes és csavarodásmentes. A kardot több irányból is érdemes végignézni, mert egy enyhe oldalirányú görbület vagy csavarodás nem mindig látható első pillantásra.
• A penge és a markolat kapcsolata legyen szilárd és holtjátéktól mentes. A markolat nem zöröghet, nem mozoghat oldalirányban, és a kardot nem szabad olyan módon használni, ha a szerkezeti kapcsolat bizonytalannak tűnik.
• A rugalmas pengének terhelés alatt képesnek kell lennie bizonyos mértékű hajlásra, majd vissza kell térnie eredeti alakjához. A szükséges rugalmasság azonban a penge anyagától, vastagságától, hőkezelésétől és rendeltetésétől függ. Ezért nem célszerű egyetlen, például 30 fokos hajlítási értéket általános szabályként alkalmazni. A kardot különösen nem ajánlott nagy szögben kézzel meghajlítva „tesztelni”, mert ezzel sérülést vagy maradandó alakváltozást okozhatunk.
• A kard súlypontja a markolathoz viszonyított helyzetével együtt jelentősen befolyásolja a kezelhetőséget. Nincs minden egyenes kardra érvényes, pontosan egyharmados egyensúlypont. A könnyebb, gyors mozgásokra kialakított kardok súlypontja általában közelebb esik a kézhez, míg más kialakításoknál távolabb lehet. A megfelelő egyensúly ezért mindig a kard rendeltetésétől és kialakításától függ.
• A penge markolatba nyúló részének, a tangnak (剑茎, jiànjīng) megfelelően erősnek és biztonságosan rögzítettnek kell lennie. Nem önmagában az számít, hogy milyen hosszú, hanem az is, hogy milyen a kialakítása, keresztmetszete és a markolathoz való rögzítése. Az olcsó kardoknál különösen fontos ellenőrizni, hogy a markolat és a penge kapcsolata nem csupán egy gyenge csavaros vagy hegesztett megoldásra épül-e.
• A markolat, a keresztvas és a hüvely szerkezete és kidolgozása is legyen megfelelő. A fa ne legyen repedt vagy laza, a szerelvények ne mozogjanak, a hüvely pedig biztonságosan tartsa a kardot anélkül, hogy megszorítaná vagy megkarcolná a pengét. A hagyományos kínai kardok szerelvényei többféle anyagból készülhettek; ezért nem szükséges egyetlen anyagot, például a sárgarézt vagy a rozsdamentes acélt általánosan „helyesnek” tekinteni. A szerkezeti minőség és a megfelelő kidolgozás fontosabb az anyag puszta megnevezésénél.

A legfontosabb szempont tehát nem az, hogy a kard a lehető legdrágább vagy legnehezebb legyen, hanem hogy a testalkathoz, képzettségi szinthez és a választott gyakorlási rendszerhez megfelelő méretű, biztonságos és kiegyensúlyozott fegyver legyen. Kezdőként különösen érdemes olyan kardot választani, amelyet tapasztalt oktató ismer és megfelelőnek tart az adott gyakorláshoz.

A jiàn szerkezete

A penge és a markolat kapcsolata a történelmi kardokon többféleképpen készülhetett. Egyes régebbi kardokon a penge nyúlványát a markolaton és a kardgombon átvezették, majd a végén rögzítették; újabb és modern kardokon menetes vagy más mechanikus rögzítési megoldások is elterjedtek (ezeket mindig szereljük :-) ). Ezért nem helyes minden jiàn-t egyetlen, egységes szerkezeti megoldással jellemezni. A kétélű penge általában egyenes, bár a penge keresztmetszete, gerince, vastagsága és a hegy kialakítása koronként és típusonként változhatott.

A jiàn pengéje rendszerint mindkét oldalán élezett. A hegy lehetett kifejezetten hegyes, enyhén lekerekített vagy az idők során a használat és kopás következtében megváltozott. A történeti egyenes kardok mérete sem volt egységes: különböző korszakokból és rendeltetésekből származó példányok között jelentős méretkülönbségek figyelhetők meg. A modern gyakorlókardok mérete ezen belül tovább változhat az adott gyakorlási rendszer követelményei szerint.

A penge részei

A jian gyakorlás egyes hagyományai a pengét a markolathoz közeli, középső és hegy felőli szakaszokra különítik el. Ezeknek eltérő szerepet tulajdonítanak a technikák végrehajtásában. A markolathoz közeli szakasz általában erősebb és kevésbé alkalmas finom vágásokra, ezért a hagyományos kardhasználatban gyakran védekező műveletekhez kapcsolódik. A középső szakasz sokféle vágó, elhárító és érintkezéses technikában használható, míg a hegy felőli rész — különösen a kard hegye — a szúrások és gyors vágások szempontjából kiemelt jelentőségű.

A három részre történő felosztást azonban nem szabad úgy értelmezni, hogy minden történeti jiàn pengéjének pontosan egyharmada tompa, egyharmada kevésbé éles, egyharmada pedig borotvaéles lett volna. A penge élezése és keresztmetszete történeti példányonként eltérhetett. Egyes jiàn pengék teljes hosszukban élezettek voltak, és a markolathoz közeli részt is használták védekezésre. A modern harcművészeti oktatásban alkalmazott „három zóna” elsősorban a penge különböző részeinek taktikai használatát szemléltető rendszer.

Kardtípusok

A jiàn számos történeti és modern változatban létezett. Az alábbi elnevezések közül néhány inkább a használati vagy kulturális szerepre, illetve egy különleges pengeszerkezetre utal, ezért nem célszerű őket minden esetben egységes, történetileg rögzített kardtípusokként kezelni.

• Tudós kard (文剑, wén jiàn). A megnevezés olyan kardokra utal, amelyeket a tudós-hivatalnoki és művelt rétegekhez, illetve a kard kulturális és reprezentatív szerepéhez kapcsoltak. Az ilyen kard lehetett díszesebb vagy könnyebb kialakítású, és a kard tánchoz, önvédelemhez vagy reprezentációhoz kapcsolódó használata is megjelenhetett. A „női kard” elnevezés azonban nem tekinthető általánosan elfogadott történeti kategóriának.
• Harci kard (武剑, wǔ jiàn). A megnevezés a kard harci használatára utal. A történeti harci jiàn-ok között is sokféle méretű, súlyú és pengeszerkezetű változat létezett, ezért nem helyes valamennyit egyszerűen hosszú, nehéz és hegyes kardként meghatározni. A későbbi korszakokban a jiàn katonai szerepe fokozatosan háttérbe szorult, miközben más társadalmi és kulturális szerepei megmaradtak.
• Wú-horgos kard (吴钩剑, Wú gōu jiàn). A Wú gōu (吴钩, Wú gōu) eredetileg a Wú-fejedelemséghez kapcsolódó, kampós vagy horgos pengéjű fegyver elnevezése. A hozzá kapcsolódó történetek a Tavasz és Ősz korszakának Wú-fejedelemségéhez kapcsolják. Az ilyen fegyverek pontos történeti formája és alkalmazása azonban nem rekonstruálható teljes bizonyossággal a későbbi irodalmi hagyomány alapján, ezért az eredettörténeteket óvatosan kell kezelni.
• Fűrészfogú kard (锯齿剑, jùchǐ jiàn). A kifejezés recézett vagy fogazott élű pengére utal. Az ilyen különleges pengék nem tartoztak a jiàn általános formái közé, és alkalmazásukról sem áll rendelkezésre olyan egységes történeti forrásanyag, amely alapján általános harci funkciót lehetne nekik tulajdonítani.
• Kígyónyelv-kard (蛇舌剑, shéshé jiàn). A megnevezés különleges, hullámos vagy elágazó hegyű pengére utaló elnevezésként jelenhet meg a modern fegyveres és harcművészeti irodalomban. Az a kijelentés azonban, hogy a kettős hegyet kifejezetten az ellenfél fegyverének nagy távolságból történő megfogására tervezték, nem tekinthető általános, történetileg igazolt szabálynak.

A penge hornya

Egyes jiàn pengéken a penge felületén hosszanti bemélyedés, vagyis horony található. Ennek hagyományos kínai megnevezése a vérhorony (血槽, xuè cáo), bár a nyugati „vérbarázda” vagy „blood groove” elnevezés félrevezető lehet. A horony elsődleges műszaki szerepe a penge tömegének, merevségének és egyensúlyának befolyásolása. A megfelelően kialakított horony úgy csökkentheti az anyag mennyiségét és a tömeget, hogy közben a penge megfelelő merevsége megmaradjon. A közkeletű magyarázat szerint a horony azért kapta a „vérhorony” nevet, mert megkönnyíti a penge kihúzását a testből, illetve lehetővé teszi a levegő vagy folyadék áramlását a penge mellett. Ezt azonban nem tekinthetjük a horony bizonyított elsődleges funkciójának. A penge geometriáját, tömegét és mechanikai tulajdonságait sokkal jobban magyarázza a horony szerkezeti szerepe. Nem minden jiàn pengén található ilyen horony, és megléte nem tekinthető a harci kard kötelező jellemzőjének.

A bojt

Sok kínai egyenes kard markolatáról bojt, vagyis kardbojt (剑穗, jiàn suì) függ. A modern gyakorlásban a bojt elsősorban díszítőelem, ugyanakkor bizonyos kardhagyományokban a mozgása a gyakorlás részévé is vált. A történeti kardokon a markolat végéhez erősített zsinórnak vagy bojtszerű függeléknek gyakorlati szerepe is lehetett: segíthetett abban, hogy a kardforgató ne veszítse el teljesen a fegyvert, ha a kard kicsúszott a kezéből. A bojt történeti formája és használata azonban koronként változott.

A hosszú bojt alkalmazása bizonyos modern és hagyományos gyakorlási rendszerekben különleges technikákhoz is kapcsolódhat. Az a kijelentés azonban, hogy a hosszú bojt általánosan az ellenfél szemének megtámadására szolgált, nem tekinthető bizonyított történeti szabálynak. Egyes hagyományok valóban tulajdonítanak neki zavaró vagy támadó szerepet, más rendszerekben viszont egyszerűen díszítő vagy gyakorlási segédeszköz.

A hüvely

Az egyenes kard hüvelyét kínaiul kardhüvelynek (剑鞘, jiàn qiào) nevezik. A történeti hüvelyek anyaga és kialakítása változatos volt. Gyakori volt a fa alapú szerkezet, amelyet különböző anyagokkal — például bőrrel, textillel vagy lakkal — boríthattak és díszíthettek. Fém alkatrészeket is alkalmaztak a hüvely szájánál, végén és függesztési pontjain. Nem helyes a hüvelyeket általánosan „tudósi” és „harci” hüvelyre osztani, illetve azt állítani, hogy a harci hüvely szükségszerűen fémből készült és blokkolásra szolgált. A hüvely elsődleges feladata a penge védelme és biztonságos hordozása volt. A kialakítás, az anyag és a díszítés az adott korszak, társadalmi szerep és használati cél szerint változott.

A jó hüvely megfelelően tartja a kardot, ugyanakkor lehetővé teszi annak könnyű kihúzását. A szerelvényeknek stabilan kell rögzülniük, és a függesztési pontoknak alkalmasnak kell lenniük a kard biztonságos hordozására. A modern gyakorlókard hüvelyénél ezen felül fontos, hogy ne sértse a pengét, és mozgás közben se lazuljon meg.

A kard szerkezete és technikája földrajzi tájegység szerint

A kínai kardok formája és használata történetileg jelentős földrajzi és kulturális változatosságot mutatott. A mai harcművészeti gyakorlásban használt kardok között sok Qing-kori (清朝, Qīng Cháo, 1644–1911) és későbbi hagyományból származó forma található, de ezek nem alkotnak egységes, mindenütt érvényes északi és déli típusrendszert. Az északi és déli területek harcművészeti hagyományai között valóban kialakultak különbségek, ezek azonban elsősorban az egyes iskolák, fegyveres hagyományok és gyakorlási módszerek sajátosságaiban figyelhetők meg.

Az északi hagyományokban

• Egyes északi harcművészeti hagyományok viszonylag hosszabb és keskenyebb pengéket részesítettek előnyben. A hosszabb penge nagyobb elérési távolságot biztosít, ugyanakkor nagyobb pontosságot és jobb testkoordinációt is igényel.
• A kardmarkolat és a markolatvédő kialakítása hagyományonként változott. Egyes formáknál a markolatvédő kialakítása lehetővé tette az ellenfél fegyverének érintését, vezetését vagy részleges kontrollját, de ebből nem következik, hogy minden északi kardnak azonos kialakítása lett volna.
• Számos északi harcművészeti hagyományban nagy hangsúlyt kap a hosszabb lépés, a mozgás, a távolságváltás és a kard hegyének használata. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az északi kardvívás általában támadó, a déli pedig általában védekező lett volna.

A déli hagyományokban

• Egyes déli harcművészeti hagyományokban rövidebb vagy robusztusabb kardok is előfordultak. A kisebb méret és nagyobb tömeg bizonyos közelharci alkalmazásoknak kedvezhetett, de ezek sem tekinthetők valamennyi déli kard általános jellemzőjének.
• A markolatvédők formája és dőlése szintén változatos volt. Egyes kialakítások alkalmasabbak lehettek a fegyverek elvezetésére vagy a közelharci helyzetek kezelésére, de a markolatvédő alakjából önmagában nem lehet egy egész földrajzi régió harcmodorára következtetni.
• A déli harcművészetek egyes hagyományaiban nagyobb szerepet kaphatott a közelebbi harctávolság, a rövidebb lépések és a tömörebb testmunka. Más hagyományok azonban ettől jelentősen eltérhettek.

A kínai kard használatának egyik fontos sajátossága éppen az, hogy a fegyver mérete, tömege, egyensúlya és technikai alkalmazása nem kizárólag földrajzi fekvéstől függött. Befolyásolta a korszak, a katonai vagy civil használat, a társadalmi környezet, az adott harcművészeti hagyomány, valamint maga a kard rendeltetése is. Ezért az „északi kard” és „déli kard” megnevezéseket inkább hagyománytörténeti tendenciák jelölésére érdemes használni, nem pedig szigorúan meghatározott kardtípusokként.

A modern gyakorlók által használt egyenes kardok mérete ezért elsősorban az adott gyakorlási rendszer, a gyakorló testalkata és a kard rendeltetése alapján választandó meg. A kardnak lehetővé kell tennie a megfelelő testmechanika, egyensúly, pontosság és mozgásszabadság kialakítását. Nincs olyan általános történeti szabály, amely szerint minden kínai kardnak a gyakorló egy meghatározott testrészéhez kellene igazodnia.

A különböző kínai kardhagyományok végső soron sokféle formában őrizték meg ugyanannak az alapelvnek a különböző megközelítéseit: a test, a fegyver, a távolság, az időzítés és a szándék összehangolását. A yin és yang (陰陽, yīnyáng) fogalma fontos része a kínai filozófiai és harcművészeti gondolkodásnak, de nem indokolt minden eltérő kardtechnikai hagyományt közvetlenül ebből levezetni.

Alapvető kardvívás-képzés és gyakorlás

Küzdelmi stratégia: szablya és kard

Bár a szablya a rövid fegyverek egyik alapvető típusa, technikái és erőalkalmazása jelentősen eltér a kétélű jiàn használatától. A szablya egyélű pengéje és felépítése másfajta erőalkalmazást tesz lehetővé, míg a jiàn két éle miatt a penge erőteljes, közvetlen ütköztetése könnyebben vezethet az él sérüléséhez. A kard használatában ezért nagyobb szerepet kap a szög, a távolság, a pengevezetés és az ellenfél erejének elvezetése. A védekezés ideális esetben nem egyszerű blokkolás, hanem a támadás elkerülése, elvezetése vagy megszakítása, amelyből közvetlenül következhet a visszatámadás.

A küzdelmi stratégia is eltér a szablya és a kard esetében. A szablya használata általában közelebb engedi a gyakorlót az ellenfélhez, és a fegyver szerkezete lehetővé teszi az erőteljesebb vágásokat és ütköztetéseket. A jiàn ezzel szemben nagyobb pontosságot, finomabb távolságérzéket és folyamatosabb pengevezetést igényel. A kardforgató számára különösen fontos a megfelelő távolság megtartása, mert a jiàn hegyének és élének hatékonysága csak akkor érvényesül megfelelően, ha a test, a fegyver és a lépés egyszerre rendezett.

Az erő alkalmazásában sem célszerű egyszerű ellentétet felállítani az „izomerő” és a „belső erő” között. A Rou Gong Quan gyakorlásában a jiàn használata a test egészének összehangolt működésére épül: a lábmunka, a csípő, a törzs, a váll, a könyök, a csukló és a kard egyetlen mozgási rendszer része. A qì (气, qì) fogalmát ezért nem pusztán valamiféle különleges energiaként érdemes értelmezni, hanem a hagyományos gyakorlás összefüggésében, a test, a légzés, a tudat és a mozgás összehangolásával együtt. A szablyagyakorlás ugyanakkor valóban fontos alapot adhat a rövid fegyverek használatához: fejleszti a lépést, az állásokat, az irányváltásokat, a test koordinációját és az erőátvitelt.

Fogások és a „titkos kard”

A jiàn elsajátításakor nem pusztán a kard markolatának megfogása a cél, hanem annak megtanulása, hogyan kapcsolódjon össze a fegyver a teljes test mozgásával. A Rou Gong Quan gyakorlásában a kardot nem elszigetelt végtagmozgással érdemes vezetni: a kéz, a kar, a váll, a törzs, a csípő és a lábmunka egymással összhangban működik. A szabad kéz gyakran a kardforgató mozgásának kiegészítője, és bizonyos hagyományokban sajátos kézjelet alkot. Ezt nevezik „titkos kardnak” (剑诀, jiànjué), amelynek formája és értelmezése stílusonként eltérhet. Nem helyes azonban általános szabályként azt állítani, hogy ennek elsődleges célja pontnyomás vagy valamiféle különleges energia kibocsátása; ezek egyes hagyományok saját értelmezései.

A kardot úgy érdemes fogni, hogy a markolat ne merev szorítással legyen a kézben. A túl erős fogás megmerevíti a csuklót és a kart, míg a túl laza fogás bizonytalanná teszi a penge irányítását. A megfelelő fogás élő és alkalmazkodó: lehetővé teszi a penge finom irányítását, miközben a kard biztonságosan kapcsolódik a kézhez. A gyakorlás során ezért nem az a cél, hogy a tanuló folyamatosan a markolat szorítására figyeljen, hanem hogy a megfelelő fogás fokozatosan természetessé váljon.

Alapvető kardállások és lábgyakorlatok

A Rou Gong Quan gyakorlásában a kard technikája nem választható el a lábmunkától. Az autentikus harcművészetben a lépés- és állásgyakorlatok nem egyszerűen statikus testhelyzetek, hanem a mozgás, az előre- és hátralépés, az irányváltás és a test egyensúlyának kiművelését szolgálják. Az RGM által bemutatott hagyomány szerint a közkeletű elnevezések sok esetben leegyszerűsített megnevezések; például a ma általánosan használt íjállás (弓步) mögött a Sárkány Cselekvése (龙行), az üres állás (虚步) mögött pedig más hagyományos képi jelentések is meghúzódhatnak.

A Rou Gong Quan gyakorlásában ezért nem az a cél, hogy az állásokat egymástól elszigetelt pózokként tanuld meg. A lábmunka a teljes test mozgásának alapja: meghatározza a súlypont helyzetét, az előre- és hátralépés lehetőségét, az irányváltás sebességét és azt is, hogyan tud a test a kardhoz kapcsolódni. A gyakorlóforma végrehajtása közben az állás folyamatosan mozgásba alakul, a mozgás pedig újra rendezett állásba tér vissza.

A fenti állások ezért a kard gyakorlásában sem önálló „pózokként” jelennek meg. A jiàn mozgásának minősége nagymértékben attól függ, hogy képes vagy-e a lábmunkát, a súlypontot, a törzset és a fegyvert egyetlen folyamatként használni. A Rou Gong Quan gyakorlásában a lábmunka nem a kardtechnikák után következik, hanem azok alapját képezi.

A kard tanulásakor ezért először türelmet és higgadtságot kell művelni, miközben fokozatosan ki kell alakítani a mozgás pontosságát, a stabil teststruktúrát és a megfelelő időzítést. Nem elegendő egy-egy mozdulat külső formáját másolni: meg kell érteni, hogyan kapcsolódik össze a lépés, az állás, a testfordítás, a kéz és a kard mozgása. A gyakorlóforma ismétlése során a cél az, hogy a mozdulat egyre kevésbé legyen különálló technikák sorozata, és egyre inkább egységes, természetes mozgássá váljon.

A jiàn etikettje

A kard etikettje érdekes téma, mert felmerül a történeti kínai hagyományokban milyen szabályok vonatkoztak a jiàn viselésére, elővételére és használatára. A rendelkezésre álló történeti és kulturális források alapján azonban nem beszélhetünk a japán kendōéhoz hasonló, egységes és intézményesített kardetikettről. A kínai kardhagyományok sokféle társadalmi és gyakorlási közegben léteztek, ezért az etikett és a fegyverhez való viszony korszakonként, társadalmi helyzetenként és hagyományonként eltérhetett.

Történelmi háttér

A kínai történelem különböző korszakaiban a fegyverviselésre és a fegyverbirtoklásra eltérő szabályok vonatkoztak, ezért nem lehet általános érvényű kijelentést tenni arról, hogy a civilek minden korban és mindenütt szabadon viselhettek-e fegyvert. Bizonyos időszakokban és helyeken a fegyverviselést szigorúan szabályozták, különösen a nagyobb katonai fegyverekét és az olyan fegyverekét, amelyek politikai vagy katonai fenyegetést jelenthettek. A tiltások és korlátozások dinasztiánként, társadalmi helyzettől és a fegyver típusától függően változtak.

A jiàn ezért nem kizárólag harci fegyverként jelent meg a társadalomban.

Egyes korszakokban katonák, hivatalnokok és művelt emberek is viselhették, más időszakokban pedig a fegyverviselés sokkal szigorúbb korlátozások alá esett. Az utazók és önvédelmi célból fegyvert hordók számára különösen fontos lehetett a fegyver elrejtése vagy olyan módon történő szállítása, amely nem keltett feltűnést. A nyíltan viselt kard esetében sem ismerünk olyan, minden korszakra és társadalmi csoportra érvényes, egységes kihúzási rituálét, amely a japán kardhagyományok egyes formáihoz hasonlítható volna.

Párbaj Kínában

Bár a harcművészetek Kínában igen elterjedtek voltak, a nyugati értelemben vett, társadalmilag és jogilag intézményesített párbaj nem vált általános gyakorlattá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Kínában ne fordultak volna elő személyes kihívások vagy halálos küzdelmek. Ilyenekre a történeti forrásokban és az irodalmi hagyományban egyaránt találunk példákat.

A különbség inkább abban keresendő, hogy ezekből nem alakult ki olyan széles körben elfogadott és formalizált társadalmi intézmény, amelyben a párbajozók meghatározott szabályok között, becsületük védelmében, jogszerűen kockáztathatták ellenfelük életét. A wǔshù különböző gyakorlási és versenyformái ezzel szemben elsősorban a technikai tudás, a készség és a harci képesség összevetését szolgálták.

Ez fontos különbség a kard használatának szemléletében is. Egy halálos összecsapásban a fegyver gyors és hatékony használata nyilvánvaló taktikai előnyt jelenthetett. A gyakorlás során azonban más cél érvényesül: a hangsúly a technika, az időzítés, a távolságérzék, a védekezés és a támadás összehangolásán, valamint a test és a tudat kiművelésén van.

A kínai shì réteg

A kínai társadalmi és politikai rendszerben nem alakult ki pontos megfelelője annak a nyugati lovagi rendnek vagy a japán szamuráj-osztálynak, amelynek tagjai sajátos jogi és társadalmi státuszhoz, valamint fegyverviselési hagyományokhoz kötődtek. Kínában ehelyett a művelt hivatalnokok és tudósok rétege, a "shì" (士), játszott meghatározó szerepet az államigazgatásban és a kulturális életben.

A Táng- és Sòng-korban (618–907, illetve 960–1279) a művelt elit kultúrájában a jiàn fontos szimbolikus szerepet is betöltött. A kard egyszerre kapcsolódhatott a katonai erényhez, a műveltséghez, a személyes méltósághoz és a társadalmi ranghoz. Nem szabad azonban ebből arra következtetni, hogy minden tudós rendszeresen harcművészetet gyakorolt vagy ténylegesen kardot hordott. A kard kulturális jelentősége jóval szélesebb volt annál, mint hogy tényleges használatának gyakoriságából következtethetnénk rá.

A későbbi korszakokban, különösen a Míng- és Qīng-korban, a tudós-hivatalnoki réteg és a fegyverviselés kapcsolata tovább változott. A wǔshù gyakorlói és katonai csoportok különböző időszakokban eltérő jogi és társadalmi feltételek között birtokolhattak fegyvereket. Ezért a fegyverviselés történetét mindig az adott korszak és a helyi szabályozás figyelembevételével érdemes vizsgálni.

A kard kultúrája

Kínában létezik a kardnak önálló művészete és gazdag kulturális hagyománya, de ez történetileg nem alakult olyan egységes, intézményesített „úttá” (道), mint amilyen a japán kendō (劍道, jiàndào) lett. A kínai jiàn művészete ezzel szemben szorosan beépült a tágabb kulturális, katonai, irodalmi és vallási hagyományokba. A kard számos versben, történetben és regényben jelenik meg, miközben szimbolikus jelentése is rendkívül gazdag. Jelentheti a katonai képességet, a bátorságot, a becsületet, a társadalmi rangot és a hatalmat, ugyanakkor lehet dísztárgy vagy vallási-szertartási tárgy is. A jiàn ezért a kínai kultúrában nem egyszerűen egy fegyver, hanem összetett kulturális szimbólum.

A kínai wǔshù hagyományában számos fegyvernem létezik. A „tizennyolc katonai készség” (十八般武艺, shíbā bān wǔyì) kifejezés is ezt a sokféleséget hangsúlyozza. Ebben a környezetben a jiàn nem vált olyan, minden gyakorló számára kötelező, egységes etikettel rendelkező különálló diszciplínává, mint a modern japán kendō. A modern wǔshù gyakorlásban és versenyeken a fegyveres gyakorlatokat természetesen meghatározott biztonsági és udvariassági szabályok kísérik. A köszöntés egyik általános formája a (抱拳礼, bàoquán lǐ), vagyis az ököl tenyérrel való takarása a mellkas előtt. Ennek azonban nincs olyan sajátosan „jiàn-etikettként” értelmezhető, egységes történeti rendszere, amely minden kínai kardhagyományra egyaránt érvényes lenne.

További információk, források, hivatkozások

❀ ❀ ❀

Köszönetet mondunk minden barátunknak, mindazon szerzőknek, tanítóknak, buddhistáknak és harcművészeknek, akik hozzájárultak a harcművészet-történeti-, buddhista-, bölcseleti és egyéb tanításokkal, írásokkal, tanulmányokkal, jegyzetekkel minden érző lény tanításához és tanulásához. Buddhák és Mesterek tanításait megosztani érdem, mindezen érdemeket felajánljuk az összes Buddháknak. A Xing Long Tang elfogulatlan, pártatlan, szektarianizmustól mentes elv alapján törekszik a Dharmát, a Chan hagyományvonal tanítását, a harcművészeti stílusok történeteit megosztani. 武林一家! 阿弥陀佛!

各位朋友, 作者, 老师, 佛教徒和功夫爱好者, 请允许我向你们表示感谢, 感谢你们一直以来用功夫, 历史, 佛教, 哲学和各类教学, 文章, 研究和教义, 对教学和学习的支持。分享佛教和大师的教义非常有价值, 我们以此恭敬诸佛。《醒龙堂》 将依据不偏依, 不分宗派的原则努力分享佛法, 传承佛教思想和传统功夫。

Xiao Feng Cserkész Gábor Mester @ Xing Long Tang | 2019.11 v1; első kiadás
Attribution-NonCommercial-NoDerivatives 4.0 licenc alkalmazásával | 署名-非商业性使用-禁止演绎 4.0 国际
Ha hibákat, megjelenési vagy egyéb problémákat találsz, írj nekünk: master [at] rgm [pont] hu

武林一家 |

❀ vissza | ❀ index | ❀ jegyzetek és publikációk | ❀ Pu Ji Chan Templom 普济寺 facebook oldala - Kövess minket itt is!