Tradicionális Kínai Harcművészetek Gyökere ❀ ❀ ❀ Bevezetés felötlés / lektorálás alatt... kérjük látogass vissza később A kínai harcművészet stílusainak kialakulását Kína történelmileg is fontos eseményei váltották ki. Ezeket a stílusokat általában a közös jellemzőik alapján különféle kategóriákba soroljuk, így a család (Jia, 家), irányzat (Pai, 派) vagy iskola (men, 門). A kínai harcművészetek eredetét az önvédelemre, a vadászat módszereire és a katonai kiképzési módszereire szokás visszavezetni. Első utalások az i.e. V. században keletkezett Tavasz és Ősz Krónikájában (ChunQiu, 春秋) találhatóak, ahol a pusztakezes küzdelemről, valamint a „kemény” és „lágy” technikákról is szó esik. Az i.e. I. században íródott Szertartások Feljegyzései (Li Ji, 禮經) megemlít egy harci birkózást Jiao Li (角力) néven. A Han-dinasztia t Története (漢書) feljegyzi, hogy a Han-dinasztia korában már különbséget tettek a kötetlen, fegyvertelen küzdelem, a shou bó (手搏) és a birkózás (角力, Jiao Li) között. A birkózást Si Ma Qian (司馬遷, i.e 145 vagy 135 – 86) is említi A történetíró feljegyzései (太史公書, Tai Shi Gong Shu) című művében (i.e. 100 körül).
Shuai Jiao harcművészek, Dél-Kína, 1800 évek vége, Qing-kor Az új Kína megalakulása előtt a kínai harcművészetre rengeteg kifejezést használtak, mely a hagyományos kínai kultúra fontos láncszeme. Kínában több mint ötezer éve alakultak ki az első rendszerezettnek mondható, kötött küzdelmi formák. Az idők folyamán persze változott a kínai harcművészet szerepe: kezdetben főleg ön-, és értékvédelmi célokat szolgáltak. A társadalom fokozatos fejlődésével elkülönültek egymástól a különböző ágak és megváltozott a harcművészetek funkciója is. Az elmúlt kétezer évben sok különböző stílust fejlesztettek ki, mind egyedi technikákkal és elmélettel bír. A kínai harcművészetek idővel külső és belső stílusokra voltak bonthatók, de ezt a kategorizálást nem használták. Hely szerint is besorolhatók, melyek már inkább voltak használatban, így északi és déli rendszerekről beszélhetünk, ami arra utal, hogy a Yangce folyótól merre alakulhattak ki. A korai időkben az egyes módszerek tartomány vagy város szerint is elkülöníthetők voltak. napjainkban a jelentősebb (látható) különbség az északi és déli stílusok között az, hogy az északi stílusok gyors és erőteljes rúgásokat, magas ugrásokat és általában a folyamatos és sebes mozgást hangsúlyozzák, míg a déli stílusok többet építenek a kar és kéztechnikákra, valamint a stabil, mozdíthatatlan állásokra és a gyors lábmunkára. Az északi stílusra példa a Chang Quan és a Xingyi Quan, míg a délire a Bak Mei és a Wing Chun jó példa. Kevés tapasztalt harcművész tesz éles különbséget a külső és a belső stílusok között, és nem állítják, hogy az északi rendszerek főleg rúgásokra, míg a déliek a felső testi technikákra épülnek, inkább, hogy a legtöbb stílus osztályozástól függetlenül tartalmaz kemény és lágy elemeket is. Más nézőpont szerint alkalmazott volt a shaolin kolostorokból majd (később) a a wudangból származtatott stílusok, iskolák. A már említett külső és belső csoportosítás szerinti külső stílusok először nagyobb hangsúlyt fektetnek a fizikai felkészítésre és a technikákra, majd az idő előrehaladtával ismertetik meg a tanulót a stílus spirituális, ezoterikus részével. A belső iskolák a meditációra és a belső energia, a Qi fejlesztésére helyezik a hangsúlyt, azzal az elgondolással, hogy az így kifejlesztett harci erő a sokszorosa lehet a külső iskolák pusztán fizikai erőn alapuló módszereinek. A shaolin iskolák elsősorban buddhista nézeteket vallanak és a harcra helyezik a hangsúlyt, míg a wudang iskolái a taoizmus tanításaira épülnek és legfőbb céljuk a halhatatlanság elérésében való előbbre lépés. Kétségtelen hogy a harcművészet az önfejlesztés legkomplikáltabb, de ugyanakkor leghatásosabb rendszere. Ennek a különleges tudatállapotnak a gyakorlása segítette megoldani mindazokat a feszültségeket és problémákat, amelyeket a mindenkori társadalom okozott. A rengeteg tradíción és szokáson kívül magában foglal egy hihetetlenül gazdag tudományágat, amelyben helyet kaptak a hagyományos kínai orvoslás és a meditáció művészete is, amelyek módszereit a tapasztalat és a hagyományok által több évezredre visszanyúló felismerések sorozata tett életképessé. A kínai harcművészet kialakulásának időszakában nem volt különösebben változatos. Nem létezett Nei Jia Quan vagy Wai Jia Quan, különösen a kínai Sui- és a Tang-dinasztia korát megelőzően nem sok stílusa volt. A legújabb kutatások szerint a kínai harcművészet a taoizmus kulturális rendszerének része. A taoizmus szerint a Qi a harcművészet és az ember legfontosabb eleme. Jin Dinasztia kora (265–420) A Kínai Birodalom egysége helyreállt a Jin-dinasztia (i.sz. 265-420) éveiben, de a Császár nem tudta sokáig tartani magát az állandó nomád támadásokkal szemben. 317-ben az Udvar Luoyang-ból délre elmenekült, így Nanjing lett a Birodalom központja. A dinasztiákon át talrtó politikai széttagoltság utolsó periódusa 304 és 589 közti években volt, mely erősödött az északi területekre bevándorlók és a kínaiak délre történő elvándorlása miatt. Ezt a buddhizmus egyre növekvő népszerűsége is kísérte. Annak ellenére, hogy a politikai széthúzás erőteljes volt, jelentős technológiai fejlődésen esett át az ország: feltalálták a puskaport, (akkoriban még csak tűzijátékra használták) és a talicskát is. Az orvostudományban, csillagászatban és a térképészetben is jelentős fejlődés ment végbe. A Jin dinasztia előtt, Kína különböző régióit hadurak uralták. A harcművészet az első számú túlélési eszköz volt: számos módszer, technika és kombináció fejlődött ki ebben az időszakban. A vizsályok okán történő halálozások miatt azomban számos stílus tűnt el nyomtalanul a történelemben. Az ezt követő négyszáz év különböző ősi harcművészeti irányzatok pusztulását hozta, melyeket később újra felfedeztek s alakítottak a Mesterek. Tény, hogy a hadviselésben több millió ember vesztette életét, gyakran csak néhány harcművész maradt, hogy tudását továbbadja. A legközelebbi barátok vagy családtagok voltak, akik továbbvitték gyakorlásukkal azokat. E "családi örökségek" lettek a nagy és ismert harcművészeti irányzatok alapjai. A mindennapi ötletek alapján elszigetelten fejlődtek és szálltak generációról generációra. Bár az (életben maradáshoz szükséges hatékony) önvédelem volt talán az első és legfontosabb ok amiért gyakorolni kellett, azonban az egészségmegőrzés még ennél is lényegesebb volt (hiszen a test egészsége és ereje a túlélés záloga) a kínaiak számára. Úgy tratjuk, hogy a harcművészet-történelemben minden 30 / 50 év fordulópontot jelent a különböző módszerek alkalmazása okán. Különböző korok és dinasztiák egymással versengő császárainak hadserege sem minden időben volt harcművészetileg képzett. Több olyan korszakot éltek meg, amikor a katonák nem ismerték és nem gyakorolták a harcművészetet. Kezdetleges fegyverekkel és stratégiával kellett harcba szállniuk, amely arra ösztönözte a császári hivatalokat, hogy Mestereket kutassanak fel és harcművészeti tudásukat - a Császár parancsára - a katonák részére adják tovább. Ebben az időben az egyik ilyen harcművész Guan Yu volt (關羽, ?-220, ismert még Guan Kong), aki nevéhez fűződik a Guan Dao (關刀) fegyver megalkotása. Ennek a hosszúnyelű-, széles pengés fegyvernek a használata külön technikát jelentett, viszont alkalmas volt akár vágta közben (lóhátról) az ellenség lovának lábát is tőből elvágni. Guan Yu-t harcmodora és technikája legendássá tette, később Ő lett a Háború Istene, a buddhisták pedig a Dharma Őrzőjének tették meg (伽蓝菩萨; 伽藍菩薩, Qíelán Púsa) Guan Yu tábornok Mesterem, Zhang mester elmesélt egyszer egy Chan legendát, amely állítótag 592-ben történt. Guan Yu megjelent a híres Chan mester, Zhiyi előtt (智顗, 538–597, a Chan buddhizmus Tiantai Iskola alapítója). Zhiyi mély meditációjában Yuquan Hegyen (玉泉山), amikor Guan Yu maga megjelent, kérve a Mestert, hogy tanítsa meg neki a Dharmát. Miután Zhiyi ezt megtette, Guan Yu menedékett vett a Három Drágaságnál, és fogadalmatt tett az Öt Szabály szerint. Ettől fogva Guan Yu a Chan templomok őre lett, vigyázva a Dharmát. Azt is mondják, hogy Guan Yu segített Zhiyi Mesternek a Yuquan Templom (玉泉寺) felépítésében, amely ma is áll. Zhiyi születéskori családneve Chen (陳) volt. 18 éves korában hagyott fel a világi élettel, amikor a szülei meghaltak és beállt buddhista szerzetesnek. Öt évvel később óriási hatással volt rá első tanára, Nan Yue Hui Si (慧思, 515–577), egy meditációs mester, akit később Zhiyi elődjének neveztek el a Tien Tai iskola átadási vonalában. A tanulmányai elvégzése után a déli fővárosba került. 575-ben látogatott el a Tientai Hegyhez, hogy intenzív gyakorlásba kezdjen egy csoport tanítványával. Ezen a helyen dolgozta át az indiai szamatha és vipasszaná (fordítása „qi” és „guan”) meditációs elméleteket összetett önképző rendszerré, amelyekhez vallásos szertartásokat és gyónási rítusokat is hozzáadott. 585-ben visszatért Qinling -be, ahol befejezte a Lótusz szútrához írt hatalmas terjedelmű szövegmagyarázatait (Fa Hua Wen Zhu és Fa Hua Xuan Ji). Zhiyi és Bódhidharma kortársak voltak. Kettejük közül csak az előbbi élvezhette az uralkodó támogatását Néhány harcművészeti feljegyzés és Mester elbeszélése szerint ezt az időszakot túlélt harcművészek alapvetően három csoportba oszthatók:
Ebben a korban a Shuai Jiao (摔跤 vagy 摔角, kínai bírkózás) és a Chin Na (擒拿) technikák széles körben ismertek voltak. Köznapi emberek-, katonák és császáriak gyakorolták és tanították ezeket harcművészetük részeként. Shuai Jiao (摔跤 vagy 摔角) története mintegy 4000 évre nyúlik vissza, először a legendás Huang-ti, a Sárga Császár egyik csatájának története kapcsán említik, mint harcformát. Az idők folyamán a kínai birkózás átalakult, fejlődött, szabályai, technikái változtak és korszaktól, uralkodótól függően más-más neveken említették. Annyi bizonyos, hogy katonai harcmodorként, kiképző technikaként alkalmazták már az időszámításunk előtt uralkodó császárok hadseregében is. A Csin-dinasztia (i.e. 221–206) idejében már sportként is számon tartották. A császár személyi testőrségébe csak azok a katonák kerülhettek, akik kiválóan értettek a birkózáshoz. Korábban a küzdőfelek félmeztelenül harcoltak, a modern kínai birkózásban azonban ruhában küzdenek az ellenfelek. Ez azonban nem könnyíti meg a dobásokat, mivel a birkózók nem egymás ruhájába kapaszkodnak, hanem izmot és csontot markolnak egy-egy dobás kivitelezésekor. Ezért kapcsolódik hozzá igen szorosan a Chin Na. Chin Na (擒拿) olyan fogástechnikák gyűjtőneve, amelyet harcművészeti stílustól függetlenül szinte mindenhol használnak az izületek és ínszalagok megragadására és megtartására, mellyel blokkolni lehet az ellenfél mozgását, így semlegesíteni a harci képességeket. Minden harcművészet tartalmaz Chin Na technikákat egy bizonyos mértékben. A dél-kínai technikák fejlettebbek. Több mint 700 hagyományos Chin Na technikát különböztetünk meg. A harcművészeti stílusok kialakulásakor a Shuai Jiao alkalmazta a Chin Na technikákat. A császári Shuai Jiao számos harcművészeti alaptanítást vett át. Az egyik egy "bilincs-szerű" fogás, amit legjobban a gyorsan mozgó ellenfél megragadására volt alkalmas. A másik a dantian -re történő erős összpontosítás, ami azért volt jelentős, mert így a test súlypontja alacsonyabbra került, a derék alkalmazása ezáltal aktívabb lett amely jelentős és erőteljes mozgásokat volt képes megindítani (és koordinálni) a Qi keringetésével összhangban. Shuai Jiao szakértők átmeneti "mozgó" állásokat alkalmaztak a mostani lovagló-, íj-, 60/40-es állások mintájára oly módon, hogy azokkal az ellenfél lépését korlátozták. A térdeket használva ellenfeleik kibillenthetőek lettek az egyensúlyi helyzetből. Gyakran használták a lábakat horogként is, amelyekkel az egyensúly megbontható, majd a mellkasra mért ütés vagy egy "enyhe" tolás elegendő volt a teljes egyensúlyvesztéshez. A kéztechnikák fejlődése a támadással való összekapcsolódáshoz vezetett, így a támadó karjának irányát kis mozdulatokkal is irányíthatták. Ezt tovább fejlesztve, az előre történő kibillentés módszere alaklult ki. Shuai Jiao mindig túllépi a bejövő támadást egy bizonyos szögben, így kerüli el a támadást, ahol nincs kettős súlypont alkalmazás, kiegyensúlyozott a forma. Szintén ezekben az időkben kezdték el alkalmazni a dobásokat, ellentétben a sok könyök technikával. Így kerülték el a "bezárást", feltételezve, hogy az ellenfél ereje elvezethető. De más fontos harcművészeti ötletek is gazdagították a Shuai Jiao-t: ilyenek voltak a különböző kitérő akciók, a középvonal elmélet, a körkörös harc azaz a támadások elvezetése. Az egyidejű támadás és védekezés is régóta ismert volt már, melyet több száz éve alkalmaztak. E nélkül a hagyományos kínai harcművészetek hatékonysága nem is létezhetne. A vas és acél harcipáncél használata egyre népszerűbb lett, ezzel pedig sok minden megváltozott a harcművészetben. A Ji (戟, alabárd) már nem volt a mindennapos küzdelem eszköze. A hosszú fegyvereket olyanok váltották fel, mint például a lándzsa, amellyel a páncélok átszúrhatóak lettek. Az újabb technikákat és harci módszereket a viselt páncélok által teremtett új helyzet alakította. A korábbi technikák már nem értek semmit e páncélokkal szemben, így maga a lándzsa nagyon fontos fegyverré vált, amely alapmozdulatai a földművesek mezőgazdasági kéziszerszámainak alkalmazásából eredtek. A katonák könnyen tanulták, hiszen jórészük a parasztság köréből érkezett a seregbe. A lándzsa rövid idő alatt igen hatékony és eredményes harci eszközzé vált, melyet leginkább még szúrásra, döfésre használtak. A sereg azonban alakított ezen: a fegyvert egyenesen, a test középvonalánál tartva (így a hegye felfelé áll míg az alsó vége a has vonalában van) alkalmas lett a kis mozdulattal történő hárításra is. A lépéseket is ehhez igazították, majd amikor eljött az ideje a végzetes döfésnek, egy erőteljes lépéssel - nagyobb tolóerőt adva lándzsának - sikeresen szúrta át a páncélozott ellenfél testét. A folytonos lépések és a súlyos végpontú fél lépés fontos része lett a harcművészetek (a későbbi 形意 Xing Yi és 柔功拳 Rou Gong Quan és más hasonló stílusok is alkalmazzák) technikai repertoárjának. Az elülső lábbal történő lépés lehetővé tette a hatékonyabb alsó-test használatot és a test hatékony védését is (ahogy később 八卦 Ba Gua és a Kuo Bu). A lándzsát a lovasság elleni harcban s használták: 45 fokos szögben földbe ásva a lándzsa hegye felnyársalta a vágtató lovakat… Nyugati Jin Dinasztia (265- 317) A Három Királyság, a Wu-, Wei, és Shu Királyai szüntelen háborút vívtak egymással, mely jelentős gyengüléshez vezetett. 265-ben Wei tábornoka, Su Ma Yen (晉武帝, Jin Wu Di, 236–290) ült a trónra, megalapítva a Nyugat-Jin dinasztiát Észak-Kínában, majd 280-ban egyesítette a többi királyságot. A stabilitás azonban rövid ideig tartott volt. Halála után 290-ben a Birodalom meggyengült és a szétesés szélére sodródott. A családi földbirtokok miatt egyes családok jelentősen megerősödtek, a kormányhivatalok egy kilenc szintű szempontrendszer alapján közülük jelöltek tisztségviselőket azért, hogy az Udvar törvényeit saját területükön érvényesítsék. A kor legpontosabb feljegyzéseit tartalmazó irat a "Jin dinasztia Könyve" (晋书), részletesen számol be a történelmi eseményekről és a dinasztia korának érdekes ügyeiről. Ebben sok hivatkozást találunk a harcművészetre vonatkozóan is. A könyv megemlíti, hogy Ying Chuan és Xiang Cheng városok Xiang Pu (egy San Shou 散手 fajta küzdelem) versenyekben rendszeresen összemérték tudásukat, s e városok riválisai voltak egymásnak is e versenyben. Az is olvasható benne, hogy a Jin Bíróság írástudói, tisztviselői nem hordhattak igazi kardokat, helyettük szimbolikus fakardok lettek a hivatalos öltözék kiegészítői. Később ezért a kard elvesztette harci értékét a tisztésgviselők körében. Szintén a Jin korra datálhatók azok a kőből faragott síremlékek, amelyek a Shou Bo (手搏, bírkózás) küzdelmeket ábrázolnak. Xiang Pu és Shou Bo küzdelmeket Hu nemzetiségű kínaiak vívtak a nem kínai északi (barbár) törzsekkel szemben. Keleti Jin Dinasztia (317 - 420) A nem-kínai-, barbár északi törzsek legelőket keresve állataik számára ismét betörtek az északi területekre, mely okán sok észak-kínai indult dél felé. 317-ben sikerült az északi törzseknek nagyobb területeket kiszakítani a Jin Birodalomból. A dinasztia ekkor vesztette el Luoyang-ot mint fővárosát. Az új fővárosának Nanjing városát tette meg, mely lépéssel Jin Császára feladta az északi területeit. Ezzel azonban sikerrel védte a délieket a nyomuló északi törzsekkel szemben. Tizenhat Királyság avagy a Megbontottság Kora (317 - 589) Miután az Udvar átköltözött, a Birodalom széttagolt lett és kisebb királyságok jöttek létre az északi bevándorló népek-, a déli kínai dinasztiák leszármazottai közt. Ők Luoyang -ot tekintették fővárosuknak. Mindegyik déli dinasztia saját tábornoka által szűnt meg. Az északiak az Északi Wei-, Északi Zhou-, Keleti Wei és Nyugati Wei Dinasztiák voltak. Ezeket félig kínai államok hozták létre, melyeket katonai vezetőik által a nem-kínai arisztokrácia működtetett. A déli dinasztiák, a Song-, Qi-, Liang és Chen Dinasztiák voltak, melyek a korábban megszállt, egykori Wu területein osztoztak. Az így kialakuló belső viszályok miatt gyenge politikai és katonai erővel bírtak. 350 éve az előző Han Birodalom megosztott lett... Északi Wei Dinasztia (386 - 534) 420-ban a Tuoba törzs (拓拔) képes volt egyesíteni Észak Kínát az Észak-Wei Dinasztia alatt. Mivel az északi hódító törzsek ekkorra már keveredtek kínaiakkal, e két csoport - az Udvar nyomására - alkalmazta a Han törvényeket és kultúrát, használni kezdték a Han neveket, szokásokat, ruhákat stb... Az északiak igen szorgalmasak voltak a harcművészet gyakorlásában, többen kiváló Mesterekké váltak. E gyakorlás a vezetők körében is igen népszerű volt. A Jin Dinasztia Könyve jegyzi, hogy sok törzsi vezető kiválóan értett a lovagláshoz, az íjak és a pallos használatához, a Shou Bu (手搏) és a Xiang Pu közdelmekhez. Ők voltak, akik bevezették az ostor-, husáng-, vaskalapács és más akkoriban szokatlan fegyver alkalmazást is. A harcművészeti gyakorlás rendszerezettebbé vált, a kezdők gyorsabban és eredményesebben tanulhattak. Ekkor kezdték el a Mesterek tömör, versekbe szedett tanításokkal (harcművész dalok) segíteni tanítványaik megértését. Kialakultak a rövid, szabványosított formagyakorlatok, ahol a kombinációk hatékonyabban fedték fel az egyes stílusok vagy harcmodor jellegzetességeit (később: 套路, Tao Lu). Alapvetően ezek úgy épültek fel, hogy az első mozdulat (vagy lépés) volt a meghatározó-, leghatékonyabb az ellenféllel szemben. Minden ezt követő technika egy-egy magasabb szintű variációja az első mozdulatnak / lépésnek. A taolu gyakorlása így olyan volt, mintha egyre tapasztaltabb ellenféllel állnának szemben a gyakorlók. A végére a nehézségi fok már arra a szintre jutott ahol feltételezve a legtapsztaltabb harcos állt. Ezt az elvet a mai tao lu gyakorlatok is őrzik, emiatt a formagyakorlatok első lépései a legmeghatározóbbak az adott stílusjegyre vonatkozóan. Ez a szakasz, amely leginkább rutinná válik minden gyakorlónál, így ennek a kombinációnak kell lennie a leghatékonyabbnak az egyes helyzetekben is. Ge Hong Mester (葛洪, 283-363) Bao Po Zi (抱朴子) könyve leírja, Ő hogyan tanulta a hosszú fegyverek használatát. A taoisták többsége így ismerte meg a fonott pajzs-, egyenes és széles kardok-, husáng és alabárd alkalmazását (a dupla fegyverek használata is ebben az időszakban jött divatba). E korban a buddhizmus népszerűbb lett, bár a taoista nézetek igen mélyen gyökereztek a kínaiak szemléletében, így azok is tartották magukat. A konfucianizmus marginálissá vált a mindennapi életben, csak az Udvar tartotta fenn tanait. Számos értelmiségi fordult határozottan a buddhizmus-, és annak kapcsolatrendszere felé, vizsgálva összefüggéseit a vallási taoizmussal. Az átlagemberek közt a Chan olyan jelentős lett, hogy szinte minden addigi vallást elhomályosított. A korai kínai filozófia és életszemlélet finoman összekeveredett az indiai buddhizmussal, így alakítva meg a kínai buddhizmust, amely taoista alapokon és szemléleten is nyugszik. 452-ben az északi Wei császár Wen Cheng (北魏文成帝, 440–465) is áttért a buddhizmusra. A Xu Gao Seng Zhuan (續高僧傳, írta: Dao Xuan 道宣, 645-ben, az irat itt található és olvasható / tanulmányozható, 紙本來源:大正新修大藏經刊行會 編 / 東京:大藏出版株式會社, Popular Edition in 1988) iratban az olvasható, hogy az Udvarban szerzetesek éltek és vegetáriánus ételeket készítettek. Az étkezések után a Wu Yi -t gyakorolták. A Wu Yi egy jó metafóra a Qi Gong gyakorlataira. A Wu (巫) "varázsló" -t, vagy mágust jelent, míg a Yi szó (毉) "orvost". A Wu Yi más karakterekkel írva (無極) a Wu ürességet, míg a Yi szándékot jelez. Találóan fejti ki, hogy a Qi Gong gyakorlásához "üres szándék" szükséges. Emellett a Wu jelenti az 5-öt, mint számot, a Yi pedig az 1-et. 5:1 arra utal, hogy a gyakorlatok révén egyesíteni kell a 5 "erény" (ling) a Yin szerveknél, hogy fejleszthető legyen a Shen (1). E három jelentés mélyen gyökerezik a taoizmusban. A Qi Gong (vagy a Dao Yin) a WuYi-ből keletkezett, hordozza a Dao ürességét. Az üres szándék tele van Qi-vel, amely a Dao -val csatlakozik. A harcművészetet mint egészségmegőrző gyakorlatokat művelték. Az első buddhista templom a Fehér Ló Templom (白马寺) volt Luoyang-ban ahol a Bai Ma Quan (白马拳) azaz a Fehér Ló Ököl stílus kialakult. 495-ben Xiao Wen Császár építetett egy buddhista templomot a Song hegyen is, Ba Tuo (跋陀, 佛陀跋陀罗(Buddhabhadra) szerzetes vezetésével, aki a Deng Feng Feljegyzései (登封縣志) irat szerint 464-ben érkezett Kínába. Számos feljegyzésben olvashatjuk, hogy Ba Tuo szerzetesnek két (harcművész) tanítványa volt, (30 évvel Buddhidharma érkezése előtt): Hui Guang (慧光 487~556) és Seng Chou (僧稠, 480~560) szerzetesek. Ebből az időből származó Tai Ping Guang Ji (太平廣記, A Taiping Kor Bővített Feljegyzései) leírja, hogy a fiatal szerzetesek szerettek gyakorolni, különösen Shou Bu (手搏) és Jiao Li (a 摔跤 Shuai Jiao korai megnevezései - az irat itt olvasható / tanulmányozható). "Sok szerzetes a szabadidejében gyakorolja a Jiao Li-t, s versenyeznek egymással". E feljegyzések bizonyítják, hogy a harcművészet-, különösen a San Shou és a Shuai Jiao már jól ismert és gyakorolt volt a Shaolin Kolostorban Bodhidharma érkezése előtt (520). AZ elbeszélések szerint Bodhidharma haláláig a Shaolin Kolostorban élt, de hiteles történelmi feljegyzések nem állnak rendelkezésre amelyek bizonyítják ezt. Az általa hírdetett buddhista tanítás (Chan) óriási hatással volt a kínai buddhizmus alakulására. Az erőszakmentes filozófia és szemlélet a harcművészet alapja és része lett, így kevésbé igazodott a hadviselés moráljához. Ezzel szemben inkább az egyéni fejlődés-, valamint a test-szellem egységessége kerül annak középpontjába. Bodhidharmának tulajdonítható az a három belső gyakorlat, amely a shaolini harcművészet és a kínai harcművészet alapja lett: a Yi Jin Jing, a Xi Sui Jing és a 18 Luohan Shou (Quan). Céljuk a légzés és a mozgás egyesítésével a test vitalitásának-, egységének megteremtése, amely lényegesen több energiát nyújt az embernek. A legkorábbi feljegyzett teljes harcművészeti rendszer a Rou Quan (少林柔拳) volt. Laza, körkörös mozgást kialakító nem konfrontatív stílus amely végpontjai később keménnyé váltak, ezzel pedig hatékonyabb lett az önvédelm területén is. A kirobbanó erő (ld.: Bao Fa Li) megjelenése és alkalmazása számos későbbi stílusnak adott alapot (itt a 心意把, Xin Yi vagy a későbbi 形意拳, XingYi stílusok). A Rou Quan lassú-gyors végrehajtása a Luohan Quan (罗汉拳) rendszerben is látható, mely szintén ötvözi a Qi Gong (气功,内家拳) módszereket a külső technikákkal. A Shaolin Rou Quan -t az egyik legkorábbi harcos szerzetes Chou Chen Shi tanította. A legenda szerint Bodhidharma örököse Hui Ke Apát a Shongshan Shaolin Kolostor II. Chan Pátriárkája alakította ki. Három formát hozott létre, amelyet csak és kizárólag idős szerzetesek tanulhattak "zárt ajtók" mögött. A Rou Quan végrehajtása lassú mozdulatokkal történik, ahol "az ütés akár a füstölő ereje, a rúgás akár a macska járása, s a mozgás, ahogyan a nő az úszó farönkökön sétál át a folyón". A gyakorlás a szerzetesek önvédelmét, saját fejlődését és a tudat megvilágosodását segítette, hiszen a Qi keringését-, a légzés szabályozását és a mozgáson át a fizikai munkát egységesítette. A Rou Quan nagyon hasonló mint a Chen Taiji, mert egyesíti a lágy és lassú mozgásokat a gyors és kemény technikákkal. A Rou Quan egyenes vonalban halad, de a változó sebesség és a körkörös elvezetések gyakorlása lehetővé tette az ellenfél mozgásának és belső erejéne elvezetését is. A szerzetesek hamar felismerték, hogy a rendszer nagyban segíti a qi egészséges és vitálisabb keringését oly módon, hogy a testi erő is növekszik, javítja a vérkeringést és segít a salakanyagok távozásában is. A Rou Quan eredetileg tartalmazta a 13 Luohan qigong formáit és mozdulatait, később ezek harci kombinációkkal bővültek. A Rou Quan nagyon sok stílus alapja lett, ha csak a jelentősebb kolostori rendszereket említem, akkor a Xiao Hong Quan (小洪拳), a Taizu Chang Quan (少林太祖长拳) és 18 Luohan Quan (罗汉十八手). A VI. század idején a shongshan-i kolostor harcművészete kialakulóban volt, melyre (Bodhidharma hagyatéka alapján) a Qi Gong elmélete és gyakorlatai jelentős hatással voltak. Magának a Qi Gong -nak eredete a mai napig tisztázatlan. A Yi Jin Jing és Xi Sui Jing gyakorlatok elemzése során jól látható hogy ezek keletkezésére nagy hatással volt a taoista Dao Yin (導引, akkori gyakorlatai és módszerek). A Dao Yin (導引) olyan külső és belső gyakorlatokból állt össze, amelyek már a Han Dinasztia előtt is gyakoroltak a kínai taoisták. Ősi taoista kolostorok feljegyzései leírják a Yi Jing (易經, Változások Könyve) alapján kialakított Qi Gong módszereket. Az ásatások leleteiből pedig olyan rajzokat ismerhetünk meg, amelyek ebben a korban a Yi Jin gyakorlását ábrázolják. A kolostori Qi Gong a taoista eredetű Jing Luo (經絡, ld.: meridiánok) elvet követve a testet úgy ábrázolja mint a nagy folyók és csatornák hálózata, amelyen a "Qi áramlik", melyre pedig mind külső-, mind pedig belső folyamatok közvetlenül hatnak. Azonban a Qi Gong és a harci technikák közti kapcsolat kialakítása a kínai harcművészet fejlődésének legjelentősebb eredménye volt. Függetlenül attól, hogy ez a Shaolin Kolostor buddhista szerzeteseitől származik (bár indiai buddhistáknak is hasonló gyakorlataik voltak), a taoista eszmékhez igazított módszerek igen keresetté váltak ekkor. A gyakorlatok (és a harcművészet) élénkítő hatása-, a hosszú élettartam és jó egészség ígérete nagyon sok embert csábított a Kolostorba. A harcművészeti stílusok korai időszakától kezdve idős katonai tisztviselők, lázadók, vagy épp életükkel elégtelen emberek gyakran tértek be a Kolostorba. Jellemzően életük utolsó éveit töltötték itt. A Chan toleráns volt velük szemben, felkarolta őket, általuk került a sokszínű harci tapasztalat a Shaolin kolostorba. A befogadott emberek a szerzeteseket tanítani kezdték. A harcművészeti tudás és tapasztalat fontos volt a kolostorok védelme miatt, de életmentő képesség volt a szerzetesvándorlások során is a támadásokban. Kínában pedig nem volt olyan dinasztia vagy korszak, amikor ne dúlt volna viszály valahol. Minden férfi élete során hosszabb - rövidebb időre katonaként szolgálta a Császárt, így a kolostorba belépők közt szinte nem is volt nem harcedzett ember. A feljegyzések azt mutatják, hogy a Shou Bo (手搏, kéziharc, fegyvertelen harc) és Jiao Li (erő és állóképesség gyakorlatok, készségek) 495-ben már jelen volt Shaolinban. A szerzetesek templomi magányukban saját stílusuk kidolgzásán is tevékenykedtek, így fejlődtek a harcművészet egyes (alap)stílusai. Ekkor hozhatták létre a vadon élő állatok elleni védekezés egységes rendszerbe foglalt stílusát, melyet Xin Yi Ba -nak nevezünk (心意把, Szív és Lélek Szándéka). Ez a stílus hatékonyan kombinálja az emberi és állati erőket. A Xin Yi Ba technikái a ház körüli munka mozdulataiból származnak (szénabálázás, kapálás, lapátolsá, ásás), melyekre különböző kombinációk épültek. Ezek egyes állatok mozgását (sárkány, macska, tigris, ló, gyík, madarak) utánozták. A Xin Yi Ba ebben az időben elég kezdetleges volt, sem teljes-, sem egységes rendszer nem volt. Egy, 144 különböző gyakorolt kombináció része volt. Napjainkban Luoyang-ban a Xin Yi Ba (心意把) és a Liu He Xin Yi Quan (六合心意拳) stílusok ismertek. Számos Shou Bo és Jiao Li gyakorlatok legjobb harci technikáinak kombinálásával a szerzetesek kialakították a Tizennyolc Luohan Quan -t (), amely minden Shaolin Kungfu alapja lett. A Luohan Quan eredeti változata 18 fő technikára épül, így a dobások, ráfogások vagy megragadások, ütések és rúgások, térd és könyök használata mind a harci értéket közvetítette. A önvédelmi módszerek a kiszámíthatatlan, körkörös, kemény és lágy egyidejűségét hangsúlyozták, ahol a védekezés és támadás egy időben történő alkalmazása is ismert volt. Mindezt folyamatos, összefüggő mozgás fogta össze. E technikák egyszerűek és praktikusak voltak, erőteljesek akkor is, ha kis helyen kellett őket végrehajtani. A Mozgás közbeni technika alaptanítása volt, hogy legyen olyan gyors, mint a szél. A védekezés legyen olyan mint a szikla. A határozottabb technikák egyenes vonalban történtek miközben a test felfelé vagy lefelé mozdult. Ekkor a karok, szem, test és a lábak összehangoltak voltak, s kiegészítették egymás látszólag különálló mozgását. Eljött az idő, amikor a Luohan technikákat a Qi Gong -al kombinálták. A szerzetesek a taoista Jing Luo elméleten keresztül beépítették a gyakorlásba az izom és ínszalag nyújtásokat és átalakítás gyakorlatsorait (ld.: Yi Jin Jing). Az izmok, inak, és ízületek (különösen a derék, KUA, 跨) egységes alkalmazása révén jött létre a Bao Fa Li (爆发力, kirobban erő), majd a Jin (勁, energia) alkalmazása (ez a Fa Jin, 發勁), mely a Jing (精, esszencia) megjelenését jelentette. Ami ennél fontosabb volt, az a szerzetesek szemlélete és ennek határozott megjelenése a harcművészetben. A buddhisták harcművészete jóval több, mint rugdosás és hadonászás. A Jiao Li-vel ellentétben túlmutat az egyszerű földrevitelen: a szerzetesek minden esetben el kívánták kerülni a konfrontációt és a valós küzdelmet, ez helyett inkább az elvezető önvédelmet szorgalmazták. Mesterem, Zhang Mester egyszer azt mondta, ha jól gyakorlok, soha nem kell használnom a tanult technikákat. A helyes gyakorlás a belső tartást és a Qi-t erősíti, amelynek érezhető kisugárzása van, így az egyszerűbb embereket már ez is távol tarthatja. E kor 18 Luohan Quan stílusa a legjobb harci technikákat és képességeket gyűjtötte össze, melynek alapjai a Shaolin Kolostor Luohan szobrain mai is megfigyelhetőek. A mozgás tartalmazza az Öt Elem szemléletét is (ld később: Xing Yi Quan (形意拳). A Luohan Quan magas szinten alkalmas a szabadon folyó, külső és belső technikák végrehajtására, amely a Shuai Jiao -ban is alkalmazott módszer volt (a Jiao Li -ben, ahogy ezt még korábban nevezték). A Luohan technikák szabad kombinációi és gyors egymásutánban végzett módjai dobásokat is eredményeznek. Az északi Wei időszakában, Shuai Jiao -ra azt mondták, hogy a 72 egyéni testtartások és ezek végtelen számú kombinációi tartalmazza. Alacsonyabb szinten a Luohan Quan a San Shou (régebbi nevén: Shou Bo) alaptechnikákat tartalmazza melyben a megragadás (Na, 拿), testtámadások (Ti, 踢 és Da, 打), és döfés (Shuai, 摔), mint alaptechnikák szerepeltek. Idővel ez 27, 54, és 108 technikára (v. testhelyzetre) bővült. A magas szintű Shaolin földreviteli technikák szintén "zárt ajtós" technikák voltak. Látszólag a Luohan Quan legmagasabb szintje furcsa mozgásokat tartalmaz, azonban jobban vizsgálva a stílust, belső és külső technikákkal találkozhatunk. Évszázadokkal később, gyakorlói körében az átalgemberek száma jelentősen megnőtt, a Luohan Quan átalakult, Shaolin Quan (少林拳) néven élt tovább. Ez egy általános megnevezés volt, mely inkább a külső módszerek által kigyakorolható technikákat tartalmazta, ahol a kombinációk hosszú hatótávúak (ld.: 少林 太祖 长拳) voltak. A következő évszázadokban a 18 Luohan Quan olyan stílusok alapja lett mint az okinawai-, koreai és japán harcművészetek. A Ming és Qing dinasztiák korában a Shaolin Luohan stílus többször változott és alakult át, közvetlenül befolyásolva más hosszú-ököl stílusokat. Újak is keletkeztek főként Shandong-, Hebei és Henan tartományokban, ilyen volt a Xiao Luohan, Da Luohan, Lao Luohan, Héběi Ying Zhao Mén (河北鷹爪門), Tong Bei Quán (通背拳), Mí Zong Quán (迷蹤拳) Yu Ba Gua Zhang (八卦掌) ... és mások. Egyes kutatók szerint a Fanzi Quan (翻子拳) volt hasonló hatással a harcművészetek fejlődésére, viszont találkoztam olyanokkal is, akik szerint pedig épp a Luohan Quan volt hatással a korai Fanzi Quan (翻子拳) -ra. Az észak és dél között dúló Wei-dinasztia-beli háborúk nagy zavart okoztak Henan régiójában. 535-ben a Shaolin Kolostor leégett, szerzetesei szétszóródtak a környéken. Bár történtek kísérletek a Templom újáépítésére, de Zhou hercege megtámadta a területet és Wu Császár (561-566) Shaolint teljesen kifosztotta. Miután meghalt, az emberek visszatértek és elkezdődött a Kolostor újjáépítése. Jóval több figyelmet fordítottak a védelmére, hangsúlyossá vált a szerztesek fizikai gyakorlása is. Az újjáépítés során a Templomot is erősebbre építették. A követő két évszázadban a magas szintű földreviteli technikák feledésbe merültek, kivéve azon kevés emberek körében, akik családi körben gyakoroltak. Ez azonban a formák keménnyé válását és a külső San Shou technikák fennmaradását jelentette. Ez a "külső felé eltolódás" volt a közvetlen oka annak, hogy újra kialakulni látszott a shaolin-i technikák lágy formái, mellyel ekkor az alacsony szintű megoldásokat gyakorolták. A magas szintű technikák elfeledése ösztönzőleg hatott a belső munkára: a lágy erőt közvetíteni képes technikák kidolgozása figyelhető meg, amely nem a földrevitelt, hanem a tolásokat és ütéseket kultiválta az elvezetésekkel együtt. Ennek eredményeképpen a következő 1000 esztendőben a belső vagy félig belső stílusok mint a Song TaiZu Chang Quan (太祖长拳)-, Wu Tang Chang Quan (武当长拳)-, Xing-I (形意), Északi Sáska (螳螂拳), Da-Xiao Hong Quan (大鸿 [ 雁 ] 拳, 大洪拳), Wu Qin Shaolin, Chen-, és Yang Taiji ( 陳式太極拳, 楊氏太極拳) és a Ba Gua Zhang (八卦掌) több olyan kombinációval rendelkeznek, amelyek egyértelműen tetten érhető a Luohan Shaolin Quan. Minden ilyen stílus alkalmazta a Yi Jin Jing és Xi Sui Jing gyakorlatokat. Luohan volt az a stílus, melyet az egyes alapító Mesterek felhsználtak saját stílusuk kialakítása során. Liang Dinasztia kora (502 - 557) Wu Császár idején Dél-Kínában (főként Anhui régió) virágzott a buddhizmus csakúgy, mint az irodalom, művészet, filozófia. Sui Könyvében (隋书) olvasható, hogy a Ma Shou Pu iratban összefoglaló található a Wu Yi tananyagairól, melyet Wen Császára Liang írt. 520 körül az indiai dhyana (ध्यान) tanokkal megérkezett Bodhidharma, Liang Császárához, Wu Ti-hez, ahol kifejtette, hogy a megvilágosodás nem érhető el a rituálékkal és szertartásokkal. Mivel a Császár nem osztotta ezt a nézetet, Bodhidharma északra indult, majd a Shaolin Kolostorba tért, a Wei Királyságba. Liang Császára Ni Wan Ti (535-551) feljegyeztette, hogy az idegen képes volt megvédeni magát puszta kézzel is. A nyugati Wei -t a kelet Wei 577-ben legyőzte. 581-ben az egyik tábornok vette át a hatalmatés létrehozta a Sui Dinasztiát, melyben képes volt Kínát újra egyesíteni. Sui Dinasztia kora (581-618) Bár a Sui Dinasztia rövid ideig uralkodott, mégis sok minden történt ebben az időszakban. Több mint három és fél évszázada széttagolt Kínát 589-ben újraegyesítette. A dinasztiának mindössze két uralkodója volt: Yang Qien (楊堅), aki Sui Wen Ti néven uralkodott (581–604), majd pedig a fia, Sui Yang Ti (隋煬帝, 604–618). Míg Szuj Ven-ti konszolidálta a dinasztia hatalmát, újjáépítette az egységes igazgatási rendszert és felvirágoztatta a gazdaságot, addig Szuj Jang-ti költséges építkezéseivel és hadjárataival kimerítette az országot. 618-ban a dinasztiát felkelések döntötték meg, s helyére a Tang-dinasztia lépett. A Szuj-dinasztia legfontosabb öröksége az egységes kínai állam helyreállítása mellett a Nagy-csatorna felépítése volt. Jang Cien, a későbbi Ven császár ősei két évszázadon át az északi császárok szolgálatában álltak, és rokoni kapcsolatok fűzték őket az Északi Csou-dinasztiához. Az Északi Csou császár 578-ban bekövetkezett halálakor bekövetkezett utódlási harcban Jang Cien ragadta magához a hatalmat. Tapasztaltsága és rátermettsége megfelelő elismertséget biztosított a számára, hogy seregével megtámadja a déli területeket. Miután legyőzte Csen állam uralkodóját, a három évszázadon át tartó széttagoltságot követően a kínai birodalom újraegyesült. Az örökletes katonai szolgálat megszűnt. A katonák parasztcsaládokból érkeztek a seregbe központi behívó alapján, területi egységenként szervezetten. A fegyverek és nagy hajók a kormány elkobozta félve aelkobozták a kormány, hogy megakadályozza azok használatát. A harcművészeti képességek még fontosabbá váltak a sorozás alkalmával, így soka kezdtek bele a gyakorlásba. Sui Könyve feljegyzi, hogy a Jiao Di (Shuai Jiao) gyakorlások népszerűek voltak, minden hónap 15-én Jiao Di fesztivált (v. versenyt) tartottak. Sui Császár bár kölstéges kísérleteket tett az események befagyasztására, de a nagy népszerűség miatt ez sikertelen volt. A Xu Gao Seng Zhuan könyve feljegyzi, hogy számso templomban a szerzetesek Xiang Pu (ökölvívás) gyakorolták. A Császár kihívta Fa Tong szerztest egy harcra aki könnyedén legyőzte őt. A második Sui Császár Yang Ti uralkodása idején 610-ben egy hónapon át tartó Jiao Di eseményt tartottak Duan Men Jie -ben, amely az egész birodalom-szerte vonzotta az embereket. Yang Ti Császár inkognitóban vett részt az eseményen. A Jiao Di versenyek továbbra is népszerűek voltak, kultúrája már mélyen gyökerezik a kínai emberekben. A következő 300 évben népszerű is maradt a császári és a hétköznapi emberek körében egyaránt. Wen Ti Császár erős hívő buddhistaként jelentős összeget fordított a Shaolin Kolostor újjáépítésére (ebben az időben a kolostort nem így nevezték, csak később, a Tang Dinasztia korában lett ez a neve). Wen Ti császár "Zhi Hu Si" -nek nevezte (Növekvő the Hill). Parancsára Shaolin Kolostorhoz földet csatoltak (1648 hold). A Kolostor annak érdekében, hogy megvédje az új földterületet, a növényeket, a helyi közösséget és a vallási ereklyéit katonai csoportot alakított ki. Ők a császári rendeletek által szabályozott Kolostori rendet követték. A Császár elrendelte további két kolostor megépítését, melynek híre egész kína-szerte elterjedt. Számos harcművész érkezett a Shaolin Kolostorhoz, s jelentkeztek őrnek. A Sui és Tang dinasztiák korában a szerzetesek a harcművészeti stílusok tökéletesítésén dolgoztak. A Pao Chui (炮捶, Ágyu Ököl) nagyon híressé vált, és a szerzett képességek is népszerűek lettek (nagy ugrás, falon futás). Számos történetet jegyeztek le Wen Zai szerzetesről, aki erős volt és a parasztok védelmezője. A Sui dinasztia viszonylag hamar bekövetkezett bukása a zsarnokság miatt követekzetett be, az emberek nehezen viselték az adóterheket és a kötelező munkákat - leginkább a Nagy Fal rekonstrukciója követelt hatalmas veszteségeket. Emellett a Nagy Csatorna építése is jelentős vállalkozás volt. Sui Wen Ti Császár halálát követően fia került a trónra (Yang Ti) aki apjánál még grandiózusabb elképzeléseket és hadjáratokat vezetett. Tulajdonképp ez vezetett a dinasztia bukásához. Rengeteg sikertelen expedíció nyomán a kínai sereg több, mint egymillió csatát vesztett el, a katonák sorra dezertáltak, a lakosság pedig egyre szegényebb lett. Ezek lázadásokhoz vezettek. A Sui Dinasztia hanyatlásának idején a császár támogatás nélkül maradt. Sok ember ment el a Shaolinból és a társadalom is megosztott lett. Ennek eredményeként tolvajok és rablók támnadták a kolostorokat - köztük Shaolin Kolostort is, akik a maradék szerzetessel harcoltak. A kolostor leégett, csupán egy torony maradt épen. 616-ban Yang Ti délre menekült. 618-ban Yang Ti -t meggyilkolták, a hadsereg államcsínyt követett el Li Shimin, apját Li Yuan-t ültette a trónra aki új császárként megalakult a Tang Dinasztiát. Körülbelül tíz év után Li Shimin (598.01.28.-649.07.10, császári neve: Tang Tai Zong, 唐太宗) lemondatta apját, s Ő ült a trónra 626-ban, mint Tai Zhong Császár. Tang Dinasztia kora (618-907) A Tang kor volt Kína történelmének egyik legragyogóbb dinasztiája. A jólét, a kulturális élet, az arisztokratikus kifinomultság a katonai hatalom és fölény általi erősödő külkapcsolatok miatt e kor elérte nagyságát. A főváros a kereskedők mekkájává vált, a művészetek - zene, tánc, irodalom, festészet, porcelánok, lakk, fém - virágzott, a tanulás aranykora volt a Dinasztia. Ez az időszak a technológiai előrelépés időszaka is volt, hiszen a hajóépítés és a lőfegyverek kialakulása terén rendhagyó fejlődés mutatkozott. A papírgyártás teremtette meg a Dinasztia kapcsolatát az arab világgal. A Tang főváros Chang'an (mai nevén Xian) volt, amely egyarán a kultúra és a vallási élet központja is volt. Innen indultak a karavánutak Közép-Ázsia felé, mások oldalról Guangzhou-ba, amely a tengeri kereskedelem legfontosabb kikötője volt. A Tang undvar a befolyását a környező országokra is kiterjesztette, így szoros kötelék alakult ki Koreával, Dél-mandzsúriával, és Észak-Vietnámmal. A nyugati kereskedelmi útvonalak révén befolyását sikerült kiterjesztenie egészen Afganisztánig. A közszolgáltai hivatalnoki felvételi rendszer kifinomodott, így annak eljárásrendje egészen a XX. századig fennmaradt és használatban volt. A tisztségviselő szerveket a császári és a helyi önkormányzatok erősítették, mely központosított adminisztráció alatt működő közigazgatási és büntetőjogi törvény hatálya szerint működtek. A Tang gazdasági és katonai ereje egy új rendszer kialakítását tette lehetővé, ahol minden felnőtt férfinek ugyanakkor földterület jutott (növénytermesztésre, veteményezésre). Az egy főre jutó mezőgazdasági adó volt a legfőbb forrása a Kormányzatnak, és az időszakos kötelező katonai szolgálat alkotta a Dinasztia haderejét. A Császár azonban továbbra sem adóztatta meg az ingatlanokat, és a kedvelt családoknak több földet osztott ki. Ennek az lett a következménye, hogy a népesség növekedett, a VIII. században az örökösök száma már jelentősen megnőtt, így Ők az egységnyi földet kapták örökül felmenőiktől. Azomban az adóbevételek - mivel földhöz kötött volt - nem növekedett. A parasztok elhagyták kis földjeiket, ezáltal jelentősen csökkent a kormányzati bevétel (nem volt ki fizesse az adót) és az Udvar hadereje is jelentősen csökkent. A határterületeket már nem tudta a katonaság védeni. A Császár így nem-kínai csapatokra és parancsnokokra bízta a határvédelmet. Ezekben az időkben a katonák továbbra is páncélt viseltek és hosszú fegyvereket használtak a fontos csatákban. A "megragadás" és a "dobás" volt az egyik leghatékonyabb közelharc a páncélozott katonák ellen. A lándzsa (Qiang) a legfontosabb hosszúfegyver volt a Tang Seregben. Sok lándzsaversenyt tartottak a katonák, ekkor kerülhetett a hosszú vörös bojt a hegy töve alá, mert így lehetett látni a lándzsa helyes elfordulásait, valamint segített az ellenfél vérének felszívéséban is. A hosszúbot (Shuo) szintén az "ősi" és közkedvelt fegyvernek számított. A "Ge" és a "Ji" alkalmazása fokozatosan megszűnt, helyette a kard lett az alkalmazott fegyver. A kardtechnikák gyakorlása egyre népszerűbb lett, épp úgy, mint a harcművészet egészségmegőrző jellegű gyakorlása. "Ken Qi Wu" volt a tánccal kombinált kardgyakorlatok bemutatása, valamint "Po Zhen Le" a kardforgatás harci alkalmazásának bemutatása. A "Zi Zhi Tong Jian" (643) jegyzetben olvasható, hogy az emberek rendszeres használják a hosszú fegyvereket egymás szórakoztatására. 620-ban emlékezetes esemény történt, amikor Li Yuan az egyik még megmaradt határterületet ellenőrizte. A Zheng Wang Shi Chong Király csapatai rendszeresen fosztogatták a Luoyang vidékétg és sorra erőszakolátk a nőket. A Császár fia, Li Shi Min az egyik Shaolin szerzetest kérte fel Wang megállítására, befolyásért cserébe a Császárnál. Tan Zhong (Tan Tzong) szerzetes, aki a Kolostor luoyang-i területetiért volt felelős - vezette a szerzetescsoportot, az éjszakai támadásban. Egyenként végeztek Wang őreivel, és fogjul ejtették unokaöccsét Wang Renze-t. Li Shimin így be tudott menni a városba a seregével. Luoyang nagyon közel van a Shaolin Kolostorhoz, egyben fontos terület is az Udvar számára, mert mintegy 50 mérföldre északnyugatra van egy folyóterület / árterület, amely haditengerészeti bázisként használható, s használták is az Uralkodók. Li Shimin a szerzeteseket megjutalmazta, vízhajtású gabonahengert és több mint 600 holdas területet csatolt a Kolostorhoz. A katona-szerzetesek (seng bing) különleges státuszt kaptak, szabad volt húst és bort inniuk. Ez pedig azért következett be, mert a császár vendégül látta aszerzeteseket és megosztotta velük a császári étkeket. Ő nem tudta, hogy a buddhisták nem esznek húst, de a szerzetesek mivel toleránsak voltak, elfogadták a császári étkezések alkalmával... 625-ben Li Császár Tan Zhong szerzetesnek "Nagy Főszerzetes" nevet adományozta, és emléktáblát állított a Kolostorhoz, felsorolva a legmagasabb szintű szerzetesek nevét is (Hui Yang Abát, Shan Hu, és Qi Zhao), valamint azoknak a neveit is, akik az állításban részt vettek: Tan Zhong, Pu Hi, Mong Kao Ling Xian, Pu Sheng, Chih Shou, Tao Kuan, Chih Xing, Feng. Feljegyzésekben azt olvashatjuk, hogy e szerzetesek a Császár meghívására Chang'an-ba utaztak "pihenőszabadságra", ahol fesztiválon mutatták be harcművészeti tudásukat. Tan Zhong szerzetes bemutatta a császárna a Shaolin Pao Chui stílust, amely elnevezést ekkor használták előszőr, mert a Sui korban Qi Hu Su-nak hívták. Számos történet kering arról is, hogy Chih Shou szerzetes a nyomáspontok stimulációját is bemutatta, mely ütés közben az emberek elájultak. Shaolin átalakult, kiképzőhely lett annak az 500 szerzetesnek (ők voltak a Seng Bing-ek / 少林僧兵), akik katonai tevékenységet is végeztek. Több generáción keresztül segítették a Császári sereget Henan védelmére. Zhi Zhu szerzetes, Wai Jang, Seng Chung és más szerzetesek képesek voltak a környék irányítását átvenni a Shaolin Kolostor védelme érdekében. A Tang tábornokok idős korukban gyakran a Shaolin tagjai lettek, így a harcművészet tovább fejlődött és népszerűsége is egyre emelkedett. Számos harcokban edzett, tapasztalt harcművész érkezett a Shaolin Kolostorba, hogy tudásukat megosszák, s magus is tanuljanak. Általában ezek az emberek nem csak katonai vagy más, őrzés-védelmi feladatokat látott harcosok voltak, hanem tapasztalatot szereztek zsoldos seregekben, föld alatti mozgalmak viszályaiban. Érkeztek előadóművészek, vándorok, bűnözők, csempészek is ... akik mind Shaolinban kértek menedéket. Ezt megelőzően, a Shaolin harcművészet a Chi Mei Gun (Szemöldök Nehéz Bot), mezőgazdasági eszközök alkalmazásából és pusztakezes formákból (Shaolin Quan a Tang időszakban még csupán a Luohan Quan stílus és 18 technika) állt. A Kolostorba látogató harcművészek tanították a szerzeteseket a bothasználatra, mely alapján a Papi Csákány is alkalmas lett a fegyverként való használatra. A fegyver repertoár bővült, használatba került a lándzsa, a tőr, a széles kard, az egyenes kard, és a fejsze. Xu Gong Bei szerzetes fejlesztette ki a Shang Tiao Xia Gou Quan-t - más néven a Hamis Ököl stílust. A neve az ellenfél megtévesztésén alapult: az ütések gyors oldalváltása, valamint a nagy védések és alacsonyabb szintű kombinációkból kitörő rövidebb ütések zavarták meg az ellenfél figyelmét. Ezt a módszert sok észak-kínai harcművészet is átvette különösen a negyedik elemhez, a Tűzhöz tartozó technikák a Xing-Yi ben és a Muszlim Tan Tui ötödik formályában látható. Az első Tang császár uralkodásának utolsó évében már két fia harcolt egymással a trónért. 626-ban a második fia, Li ShiMin megölte testvérét és apját rávette a trón átadására, s lett Ő Tang második Császára egészen 649-es haláláig. Uralkodása alatt Kína továbbra is erős maradt, Li Shimin a nomád törzsek hatalmát is szétzúzta. Ebben az időben épült egy buddhista templom, amely a Chan-hoz csatlakozott, Li Quan Yuan-ban, a dél-kínai Fujian tartomán Putian megyéjében. Li Shimin halála után az udvar miniszterei megerősödtek és elkezdték aláásni a Dinasztia hatalmát. A következő császár, Kao Tsung-nak igen csekély ráhatása volt a miniszterekre, 660-ban a császár beteg nagy beteg lett, így a 655-ben az ágyasai közül kiemelt Wu Császárné irányította az országot. Gao Császár elvesztette a buddhizmus iránti érdeklődését, elmerült a taoista tanokban, bár mindkét vallási irányzatot támogatta. Wu Császárné nem annyira saját minisztereitől, hanem buddhista és taoista szerzetesektől és papoktól kapta támogatását, bár az ellene történt lázadásokban alul maradt. 690-ben véglegesen kiírtotta a Li családot és átvette a trónt mint Szent és Isteni Császár, s megalapította a Zhou Dinasztiát. Fejlesztette a fővárost, Luoyang-ot, azomban 705-ben hivatalonokok egy csoportja leváltotta őt és helyreállították a Tang Dinasztiát. 702-ben a Tang-dinasztia kialakított egy rendszert, mely alapján neves harcművészeknek különböző címeket adományoztak. Ez segítette a harcművészeti tudás elismerését. Versenyeket tartottak, ahol a harcosok és katonai tisztségviselők versengtek egymással. A Császári csapatok a határokat szélesíteni tudták, azonban ezeken a területeken nagy szóükség volt a tapasztalatra. A helyi hadurak és földesurak számára is szükségesek voltak a harcművészek az adott tartományok védelméhez. A selyemutakon utazó karavánok védelmét testőrök és biztonsági erők védték. Ezeken az utakon terjedtek az egyes stílusok és harcmodorok. A muszlimok különösen jók voltak a harcművészetben. A 712-756 évek kínai harcművészetek egyik virágkora volt, hiszen a háború által erősített hatalom egész birodalom-szerte erős volt. A kemény QiGong versenyek és mutatványosok igen népszerűek voltak, a fizikai erő és ügyesség "hősei", akik igen magas szintet értek el az akrobatikában is. A Jiao Li továbbra is népszerű volt akár a múltban, JiaoLi tanárok, mesterek dolgoztak az oktatásán. Egyes feljegyzések számos stílust említenek meg, melyek a Tang időszakban váltak igen kedveltté: A Tang dinasztia idejében igen nehéz volt a katonai toborzás a muszlim közösségekben (nyugat-Kínai területek). A muszlimok saját harcművészetüket gyakorolták, idővel már keverték a kínai népi-, és katonai technikákkal. Az egyik ilyen stílus volt a Jia Zi Quan (Frame Boxing), melynek egy változata a Da Jia Quan (hosszú ököl típusú technikákkal) valamint a Xiao Jia Quan (a kompaktabb, gyorsabb technikai kombinációkat használva) A Cha Quan (查拳) északi stílus, a Ming korban alakult ki, azonban alapjának tekinti a Jia Zi Quan -t, mint nagyon régi észak-kínai stílust. Alapja a gyors mozgás, mely hirtelen megáll, azt mondják, hogy "halad akár a szél, s áll, mint mélyen a föld" Valamikor a Tang időszakban, a Császár expedíciót küldött Kelet-Kínába az idegen lázatók leverésére. A sebesült muszlim generális Hua Zong Qi, Guanxian megyében egy kis faluban maradt gyógyulni. Gyógyulása alatt az ott élőket a Jia Zi Quan stílusra oktatta, Kiváló tudása és képességei miatt hamarosan igen sokan tanultak tőle, így segédjét Cha Yuan Yi -t is elhívta tanítani. Hua a Da Jia Zi mestere volt, Cha a Xiao Jia Zi stílusé. Miután Hua és Cha meghalt, tanítványai átnevezték a stílust a mesterek tiszteletére: a Xiao Jia lett Chan Quan a Da Jia pedig Hua Quan lett. Gyakran azonban a kettőt együtt gyakorolták, így Hua Cha Quan - lett a stílus neve. A Hua Quan -ban négy fő technika volt, három ezek közül igen magas szintű és hosszú kombinációkkal. A Cha Quan tíz gyakorlatot tartalmazott, amelyek közül az első négy általános technikákat tartalmazta. A Cha Quan tíz formája különböző hosszúságúak és összetettségűek voltak. Az általános jellemzője a kecses, könnyű, világos és folyamatos mozgás. Az erő hirtelen keletkezik, felhasználása a formákban igen gazdaságos. A kéztechnikák mindkét kéz alkalmazását hangsúlyozzák, ahol a támadások folyamatosak. gyakran olyan kombinációk mentén keletkeznek, amelyek az ellenfelet megtévesztik és gyorsan győzelemre vihetők a küdelmek. A tíz forma:
Sok északi stílus használ Cha technikákat, ezek közül inkább a 4.- és 5. forma volt népszerű. Mindkét stílus jelentősen befolyásolta a Shaolin Quan fejlődését és a modernebb Chang Quan kialakulását, melyet ma is gykorolnak. A történetírások írnak egy stílusról, amelyet az emberek Mien Quan-nak hívnak (Pamut Ököl) és Rou Quan (Lágy ököl) A harcművészetek a taoista közösségekben is virágoztak, ahol szintén nagy hagyománya volt a Jiao Li (napjainkban Shuai Jiao) gyakorlásnak, melyen olykor "taoista csavarás" - ként említenek. Egy másik harcművészet a Feng Shou Quan Shu (Szél és ököl), mely önvédelmi módszerként volt használatos. Az An Lushan lázadás
felötlés / lektorálás alatt... kérjük látogass vissza később Javasolt irodalom és források 1. Jiaqing chongxiu yitongzhi 嘉慶重修一統志. The Ricci Institute Library Online Catalog. 2. Wells, Matthew. "Ge Hong." Dictionary of Literary Biography: Classical Chinese Writers, The Pre-Tang Eraed. Curtis Dean Smith. Columbia, SC: Bruccoli Clark Layman. 3. Tang Yijie. Wei Jin Nan Bei Chao shiqi de daojiao (Daoism in the Wei, Jin, and Northern and Southern Dynasties Era). Taibei: Dongda tushu gongsi yinhang, 1991 4. ... 5. ... ❀ ❀ ❀ Köszönetet mondunk minden barátunknak, mindazon szerzőknek, tanítóknak, buddhistáknak és harcművészeknek, akik hozzájárultak a harcművészet-történeti-, buddhista-, bölcseleti és egyéb tanításokkal, írásokkal, tanulmányokkal, jegyzetekkel minden érző lény tanításához és tanulásához. Buddhák és Mesterek tanításait megosztani érdem, mindezen érdemeket felajánljuk az összes Buddháknak. A Xing Long Tang elfogulatlan, pártatlan, szektarianizmustól mentes elv alapján törekszik a Dharmát, a Chan hagyományvonal tanítását, a harcművészeti stílusok történeteit megosztani. 武林一家! 阿弥陀佛! XiaoFeng Cserkész Gábor Mester @ Xing Long Tang | 2016 v1; első kiadás Attribution-NonCommercial-NoDerivatives 4.0 licenc alkalmazásával | 署名-非商业性使用-禁止演绎 4.0 国际 Ha hibákat, megjelenési vagy egyéb problémákat találsz, írj nekünk: master [at] rgm [pont] hu ❀ vissza | ❀ index | ❀ harcművészeti jegyzetek és publikációk
|